Nem lennék meglepve, ha a Kegyetlen tánc alkotóinak a 2010-ben bemutatott Black Swan (Fekete hattyú) mágikus kassza- és közönségsikere lebegett volna a szeme előtt, amikor közel hasonló panelekből építkezve megpróbáltak újabb bőrt lehúzni egy szép és vonzó, mindazonáltal múltjának, környezetének és saját démonainak mérhetetlenül kiszolgáltatott fiatal táncos tehetség karriertörténetéről. A két film felvezetése és történetbonyolítása közötti hasonlóság több mint szembeszökő, annak ellenére, hogy Darren Aronofsky (számomra riasztóan hatásvadász) Hattyú-mozija pszichotrillerben utazik, míg a Starz 8 részes minisorozata darkosabbnál is darkosabb környezetfestéssel meséli el – a „vidékről” titokzatos múltja elől New Yorkba és szakmai kihívásokba menekülő – Claire Robbins üstökösszerű felemelkedését egy patinás, de szüntelen anyagi gondokkal küszködő balett-társulat fojtogató ölelésében. 

Claire ugyanúgy nem rút kiskacsa, mint a Hattyúk tava főszerepére kiválasztott, Natalie Portman játszotta főhős, Nina Sayers, és a személyiségük, történetük alakulásában egyaránt kulcsszerepet játszó családi háttér is hasonlóan zűrös (noha egy a felnőtt lányát kiskorúságban és plüssmacik fogságában tartó frusztrált anya még mindig jobb, mint egy feltételezhetően erőszakoskodó báty). Az elején mindketten a spicctechnikától betört véres lábkörmüket vizsgálják, ahogy az is egyezik, hogy fényes fogadáson mutatják be őket a társulat támogatói körének mint új sztárokat. 

A két főhős sorsának párhuzamosságain túl a társulati közeg jellemzésében és bemutatásában is sok a közös vonás, kezdve az ellenszenves és diktátor művészeti igazgató, a pikszisből kiesett és visszataszítóan undok korábbi táncos csillag, a többségében irigykedve, mint támogatólag fellépő mellékszereplők típuskaraktereitől a közel sem partneri mentor-tanítvány viszonyon át (lásd Whiplash) a műfajról összességében kiállított sommás, általánosító és meglehetősen negatív bizonyítványig. Hiszen mindkét mozi többé-kevésbé zárt szubkultúraként, a szex, a drog, a zsarnokság, a zaklatás, az irigység és ellenségeskedés fullasztó melegágyaként ábrázolja a tánc világát, ami persze legalább olyan túlzó és hamis, mint amikor más filmekben csupa kellem-jellem, a légynek sem ártó, édes és törékeny marcipánfiguraként jellemzik a színpadon robotoló táncosokat.  

Az ismert panelek és a közel hasonló karaktertípusok felvonultatása ellenére sem mondható azonban, hogy a Kegyetlen tánc egydimenziós, unalmas figurákkal és cselekményszálakkal teli széria lenne. És arra is megvolt minden esély, hogy kitörve az (ál)táncfilmek nagyjából előre kiszámítható sablonos narratívájából (hosszú és rögös út vezet a sikerig – vagy a sikerrel felérő bukásig) eredeti, tartalmas, társadalmi problémákra is érzékeny sorozattá váljon. Hogy ez mégsem következett be, annak több oka is van. 

A történetmeséléssel semmi baj, a maximumon pörög, és váratlan fordulatokban sincs hiány, a Claire sztorijába belefűzött társulati és egyéni mellékszálak is többségében hozzák azt a plusz izgalmat, amiért érdemes figyelni rájuk. A „darálásra” szakosodott sorozatnéző tehát nem csalódik, azt kapja, amit várt: a film az első perctől beszippantja. A széria nézése közben mégis az volt az érzésem, hogy az alkotóknak csak és kizárólag a történet pörgetése, feltupírozása, a minél meglepőbb szituációk és a minél extrémebb helyzetek kidolgozása járt a fejében, azok beágyazására, megindokolására, tisztázására, az események lélektani ábrázolására viszont már nem jutott kellő hangsúly és figyelem. A sorozat, ha úgy vesszük, tele van tabudöntögetéssel (szexrabszolgaság, prostitúció, bűnszövetkezet által támogatott magas művészet stb.), a tabuk mégsem dőlnek le, mert látszólag semmi mást, csak a helyzetek és figurák szélsőséges kisarkítását szolgálják. A legtöbb szereplőről mindig kiderül valami váratlan dolog, ami csupán arra jó, hogy még jobban problematizálja és a mélybe húzza a személyüket. Irreálisan magasnak tűnik az egy főre jutó devianciaátlag, ez azonban nagyban aláássa egyes karakterek és szituációk hitelességét. El tudjuk például képzelni, hogy egy balett-táncosnő, akinek nincsenek anyagi gondjai, mert az apja dúsgazdag, ráérős idejében merő kedvtelésből egy éjszakai lokálban prostituálja magát? 

Vagy itt van a riadt őzike szemű Claire (Sarah Hay alakításában) és az ő titokzatos múltja, akit nem hiába hívnak társai Bambinak, olyan szende és ártatlan képpel járkál ebben az egyszerre ellenséges és friss prédára leső társulati oroszlánbarlangban. Az a Claire, aki persze céltudatos és kitartó is, ha a szakmájáról van szó, ami már a felvételin bebizonyosodik, és akkor sem változik, amikor a szélsőséges érzelmi kitörésekre hajlamos művészeti vezető, a Ben Daniels alakította Paul Grayson negédes ajnározása vagy zsarnoki megalázása közepette kell éppen helytállnia. Egy csak lassan felfedődő titok azonban végig ott ólálkodik Claire körül. A múltja, mely Pittsburgh-höz, a szülői házhoz, a belülről lelakatolt szobájához – és a bátyjához köti. Először egyértelműen úgy tekintünk rá, mint áldozatra, aki mindent felégetve maga mögött hanyatt-homlok menekül a zaklatója elől. Ez a kép azonban idővel valamelyest árnyalódik, miután Claire és az őt végül New Yorkban felkutató báty találkozásaiból és a lány fiúhoz fűződő egyre ambivalensebb viszonyából az, amit korábban hittünk, már nem lesz teljes bizonyossággal tartható. Fény derül ugyan a tragédiával is sújtott titokra, ám a körülmények tisztázatlanok maradnak. Nem ismerjük meg Claire pontos szerepét ebben a vérfertőző kapcsolatban (áldozat vagy partner?), ahogy a kemény arcélűre gyúrt és Afganisztánban tengerészgyalogosként szolgálatot teljesítő fivéréét sem, de legalább ennyire homály fedi rokkant apjukhoz való viszonyukat is, akit valamiért mindketten gyűlölnek. Ennek árnyékában lehet ugyan a filmsorozat párhuzamos záró képsorait (csillogó siker és véres leszámolás) isteni igazságszolgáltatásnak is venni, amit a Claire-ért rajongó, hajléktalanból lett prófétalélek hajt végre különös kegyetlenséggel, arra azonban semmi nem szolgál magyarázattal, hogy van-e olyan, hogy valaki önként (szánalomból? testvéri szeretetből?) ágyba bújik korábbi erőszaktevőjével. 

A Kegyetlen tánc első évada ott zárul le, ahonnan kis agymunkával és nagy befektetéssel valószínűleg tovább fejleszthető lett volna. Ebben az esetben talán a sűrű történetszövést is beérte volna a valódi tartalom, a belső motivációk felfejtése, a pontos jellemrajz. Ennek hiányában furcsa torzót kapunk, ami felvillant ugyan fontos kérdéseket, de rögtön el is ejti azokat, jegeli a lelki reakciókat és magyarázatokat, személyes, emberi válaszokat nem ad. És most már nem is fog, hiszen a Starz már a világpremier másnapján bejelentette, hogy a mozinak nem lesz folytatása, a nézőnek be kell érnie ezzel a szerintük kerek és kiegészítésre nem szoruló 8 részes minisorozattal. 

Táncszakmai szempontból a Kegyetlen tánc igazából egy dolog miatt érdekes, amikor a klasszikus repertoár mellett maximum Balanchine-t játszó társulat művészeti vezetője, Paul bejelenti, hogy modern koreográfust szerződtet a társulathoz. Az más kérdés, hogy az utolsó epizódban látható giccses neoklasszikának vajmi kevés köze van a modernhez (itt bizonyára elszundikált a szakmai tanácsadó), ennek ellenére Toni Cannava, a megnyerő modorú  fiatal „sztáralkotó” pillanatok alatt felforgatja az addig megszokott (érték)rendet. A két szemlélet, a tradíció és újítás, valamint képviselőik nyílt és hallgatólagos összecsapása a film szakmai szempontból egyik legizgalmasabb része. Érdemes nézni a bájgúnár Paul arcát, amint a Marina Benedict játszotta Toni végtelen természetességgel és lazán, már az első próbatermi gyakorlás során porrá zúzza a szent hagyományt és táncosok közötti hierarchiát. Levetteti a balettcipőt, megtanítja őket normálisan járni, érzéssel megérinteni, átölelni és elfogadni egymást. A balett-tükröt sem kedveli. Paul egy kanál vízbe meg tudná fojtani őt. 

A Kegyetlen tánc mindazonáltal nem balettfilm, csak mintaként, modellként, látványos díszletként használja a balettet, ugyanakkor a figyelmes és részletgazdag operatőri munka és a valódi táncosok alakította táncos szerepek révén ezen a területen egészen kimagaslót nyújt. Azt nem állítom, hogy a filmbéli társulatból a valóságban is a főszerepet játszó, és szintén táncos Sarah Hay kerülne ki győztesen, de hát a filmkészítő számára sok más mellett a dekorativitás legalább akkora súllyal esett latba, mint a tánctudás. Az viszont kifejezetten nem szerencsés, hogy a magyar forgalmazó, mint már oly sokszor, megváltoztatta a sorozat eredeti címét. A Flesh and Bone (Hús és vér) sokkal kifejezőbb és helytállóbb a Kegyetlen táncnál. Mert bár a balett rettentő kemény műfaj, amiről profi táncosok hosszan mesélhetnének: az élet az, ami igazán kegyetlen, nem a tánc.

 

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.