Beszélgetés Végel Lászlóval
2016.03.30.

Szerencsés találkozásnak tekinthető az, ha van egy az egész közép-kelet-európai régióban otthonosan mozgó, érzékeny író és egy, az ezeket a régiókat színházával bejáró színházi rendező, aki az író műveit néhány decibellel felerősítve színpadra tudja állítani úgy, hogy abban nulla szentimentalizmus vagy pátosz legyen. Kőkemény valóság, semmi mellébeszélés. SIRBIK ATTILA INTERJÚJA.

Revizor: Újvidék, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje az Ön számára egyfajta metaforikus tér, ahol az ígéretek ígéretek maradnak, ahol a nemzetiségi, kisebbségi létbe ágyazódott identitás kérdéskörei mozgatják sok esetben a történéseket. Hogy a regény esszenciája egy színház terében is működni tud, az éppen ebben a metaforikusságban érhető tetten? 

Végel László: A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, a regény, de az előadás is, nem csak a kisebbségi, hanem a többségi identitásról is szól. A regény és az előadás valódi „főhőse” a történelem. Az életem úgy hozta, hogy a helyszín Újvidék legyen, de lehetne bármelyik város Európa peremén. Az európai megalopoliszok is ugyanazzal a drámával vívódnak, mint a regény (és az előadás) szereplői. Ahogy látom, ez már-már első számú európai probléma lesz. Nem örülök ennek, másféle jövőt szerettem volna, de el kell ismerni, hogy elkeseredett, szorongással teli identitásbeli konfliktusok és párbeszédek zajlanak. Ebben a perspektívában Újvidék csakugyan egy metaforikus tér, amelyben az identitás drámája, avagy tragédiája zajlik. 

R: Hogyan dolgoztak Urbán Andrással, a Neoplanta rendezőjével? Ha jól tudom, rengeteget beszélgettek azokról a kérdésekről, amelyeket a regény érint. Így az előadás a regény bizonyosféle interpretációja lett inkább, mint adaptáció?

Végel László
Végel László
VL: Urbánnal először Berlinben találkoztam, ott láttam a Kosztolányi Színház egyik előadását. Abban a színházi és kulturális kontextusban az előadás egyszerre volt nagyon vajdasági és európai is. Naplójegyzetemben Urbánt „balkáni magyarnak” neveztem. Rövid idő után én is mérlegre kerültem, s a német kritika műveimben érzékelte a kisebbségi és az általános emberi ötvözetét. Azután több Urbán-előadást láttam, egyre inkább nyilvánvalóvá vált számomra a szellemi és a poétikai rokonvonás. Urbánnak szabadkezet adtam, megbíztam benne, azt mondtam, legyen hű önmagához. A lehető legjobb utat választotta, valóban „csak” interpretálta a regényt – bár én azt állítom, hogy ez a legnehezebb rendezői feladat. 

R: Számos kritikus megállapította, hogy szerencsés találkozásról van szó, ami azt jelenti, hogy Urbán részére a regény nyersanyag, amelyet a színpadon, színpadi eszközökkel újraértelmezett. 

VL: Igen, nemcsak a Neoplanta után, hanem a Szarajevóban bemutatott előadás, a What is Europe? után is szerencsés találkozásról írtak a kritikusok. Biztosan arról van szó, hogy olyan anyagra lelt, amelyet újraértelmezhet. Ehhez azonban bizonyos szellemi rokonság szükséges. Ha őszinte akarok lenni, Urbán ama ritka emberek közé tartozik, akivel szívesen beszélgetek érzékeny témákról. Valójában ez a szerencsés találkozás fundamentuma.  A színházat is hasonlóképpen képzeljük el.

R: Urbán Neoplantájában hangsúlyos szerephez jut a csend, a hallgatás. Ön szerint ez a kimondhatatlan, vagy épp az elhallgatás érzékeltetésének eszköze, esetleg egyszerűen egy dinamikai elem? A regényben ez hogyan működik? 

VL: Ahogy látom, Urbán különleges anarchikus hangdramaturgiával teremti meg a csend és a „sikoly” közötti feszültséget. Nála a hangdramaturgia ugyanolyan fontos, mint a fénydramaturgia. A Neoplantában – a többi rendezéséhez képest – tényleg nagyobb a csend.  Ezek valóban hangsúlyos jelenetek, a feszültség csúcspontját érzékeltetik. A regényben ez másként működik. Ott nagyobb a szerepe az árnyalatoknak, az átmeneteknek, a csönd illúziójának.

R: 2015-ben Szerbiában szükséges-e a szó szoros értelmében vett bátorság, hogy olyan színház kerüljön a közönség elé, mint a Neoplanta, amely igen vastagon foglalkozik politikai, szociális, közéleti témákkal?

Neoplanta. Fotó: Srdjan Doroški. A képek forrása: Újvidéki Színház
Neoplanta. Fotó: Srdjan Doroški. A képek forrása: Újvidéki Színház
VL: Hazudnék, ha nagy bátorsággal kérkednék, mert vele mindig párosul valamiféle félelem vagy szorongás. Munkásságom során sokszor címkéztek politikailag, felsorolni sem tudnám mind. Ezeket bizony megsínylettem. Én is és a könyveim sorsa is. Vesztemre vagy szerencsémre azonban írás közben minderről megfeledkezem, a gyávaságról és a bátorságról is. Van egy elképzelésem egy regényről vagy esszéről, drámáról, s aztán a szöveg hatalma vezet. Sok könyvemet nem úgy folytattam és fejeztem be, ahogy szándékoztam. A szöveg más irányba terelt. A gondok a megjelenés után kezdődnek, attól tartok legjobban, hogy szándékosan, vagy egyszerűen tudatlanságból rosszul értelmezik művemet. Manapság más a helyzet, nem kell nagy bátorság, legfeljebb a szerkesztők óvatoskodnak. Az irodalom elvesztette azt a közéleti státuszát, amivel egykor rendelkezett, a „nagypolitika” alig veszi tudomásul, legfeljebb a vidéki kiskirályok, a provinciális  lobbik, érdekcsoportok képeznek akadályt, leginkább azzal, hogy a kuratóriumi technikákkal megakadályozzák egy-egy mű, vagy „ellenségesnek” tartott személy könyvének megjelenését. A színházi rendezőnek, ez esetben Urbánnak, sokkal nehezebb a dolga, mert a színház nagyobb közfigyelmet kap.  

R: Ha beszéltünk a bátorságról, ejtsünk szót a gyávaságról is. Ön szerint, a gyávaság mint elhallgatás vagy mint csendben maradás jelenik meg ott, ahol szavaknak, vagy tetteknek kellene lenniük?

VL: Babits Jónás-versének kínjával, dilemmájával mindannyian küszködünk. Vállaljunk-e valamit, amivel magunk sem vagyunk teljesen tisztában, vagy sem? Ez  a gond azonban nem politikai színezetű. Nem a megtorlástól, hanem az igazságtól való félelemről van szó. Természetesen az érvényesülés szempontjából rövid távon a „csendben maradás” mindig hasznosnak bizonyult. Hosszú távon azonban meddő vállalkozás. A szélárnyékban született mű mindig kérészéletű. Most olvasom éppen Flaubert levelezését. Istenem, mennyi előítélettel, akadállyal, rosszindulattal kellett megküzdenie.

R: A multikulturalizmus és interkulturalitás fogalmai milyen kontextusban működnek vagy hullanak a semmitmondás mélységeibe, ha egy olyan városról beszélünk, mint Újvidék?

Neoplanta
Neoplanta
VL: E téren egyre nagyobb a fogalmi zűrzavar. Az egyik fogalmat kijátsszák a másik ellen. Sajnos, Újvidéken ez már inkább akadémiai kérdés – legalábbis magyar szempontból. Attól tartok viszont, hogy Újvidék csak egy vajdasági magyar paradigma. Ami persze, nem jelenti azt, hogy a többségi kultúrában ne jelentkezzenek sajátos ellentétek a balkániság és a közép-európaiság között, tehát Újvidék különleges szerepet tölthet be. Nagyon sajnálom, hogy a vajdasági magyar kultúra jelenleg ebben nem vesz részt. Egy ilyen versengő szerep az egyetemes magyar kultúrában is erősítené helyzetünket. Talán az újabb nemzedékek áthidalják a kilencvenes évek vákuumát, veszteségeit, de a szellemi életben egy elvesztett évtizedet több évtized kemény munkájával lehet kárpótolni. 

 
R: Jelenleg min dolgozik, lesz újabb közös projektjük Urbánnal? 

VL: Már volt egy, a Bűnhődés motívumai alapján Urbán What is Europe címmel új előadást állított színre. Azt hiszem méltó párja a Neoplantának. Urbán egyik nyilatkozatában elmondta, hogy a Balkáni szépség, avagy a Slemil fattyújának motívumai alapján is színpadra visz egy előadást. Ezzel egy regénytrilógiából születik egy előadás-trilógia, amely párhuzamos lenne a Passport-trilógiával. Lenne ebből egy kettős ciklus, a hat előadás egymás utáni bemutatása biztosan érdekes lenne. A Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja után úgy gondoltam, hogy pihenek egy kicsit, de nincs nyugtom. Drámatervekkel bajlódok, két vázlat is elkészült, nem tudom, lesz-e erőm kidolgozni őket. Aztán újra csábít egy új regény, tényleg nem hagy nyugton. El kell készítenem a szerb nyelven kiadandó Négyszemközt Máraival című naplójegyzeteim lábjegyzeteit, valamit az Exterritórium új magyar kiadásának lábjegyzeteit. Rövidesen megjelenik szerbül a Bűnhődés és a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjének új kiadása, továbbá a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja, ez is kötelezettséget jelent. Nehéz év vár rám. 
Szerző: Sirbik Attila