Hazánk fiai – a terror elhárítható?
2016.04.21.

Hogyan válnak amerikai állampolgárok terroristává? Erre keresi a választ az HBO dokumentumfilmje. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

2001. szeptember 11. óta 330 embert vádoltak meg terrorizmussal az Egyesült Államokban, és ennek a 330 embernek 80%-a volt amerikai állampolgár vagy élt huzamosabb ideje Amerikában. „9/11 után azt hittük, hogy minden terrorista külföldi, hiszen 9/11-et arabok követték el, de ez a csoport amerikai” – fejtegeti Peter Bergen, a film alapjául szolgáló United States of Jihad című könyv szerzője. „A kérdés: 9/11 után egy évtizeddel miért akarnak amerikaiak csatlakozni az al-Kaidához és követni az ideológiájukat?”

A terror nemcsak házhoz jön, de a terroristák immár házon belül születnek – ezt a fejleményt járja körül izgalmasan Greg Barker dokumentumfilmje. A Hazánk fiai – a terror elhárítható? hiánypótló munka, hiszen a játékfilmek eddig csak érintőlegesen foglalkoztak a kérdéssel (Nincs határ, Öngyilkos bevetés). Az amerikai filmiparban se igény, se késztetés nincs behatóan, értelmesen és elfogulatlanul beszélni a terrorizmusról. Hollywood szeptember 11. óta nem tud mit kezdeni a terroristákkal, és azzal, hogy nem tartható már az ostoba gengszter sztereotípiája, aki követelhet pénzt, életet, vagy politikai engedményt, előbb-utóbb úgyis beleszalad Dolph Lundgren, vagy épp az amerikai elnök öklébe (Az elnök különgépe). Hollywood, amely csak a győztes meséjét ismeri, nem tudott mit kezdeni az elhúzódó háborúval és a vereség gondolatával, és végképp nem tudta körvonalazni a láthatatlan ellenség, a ködképpé vált terrorista alakját. A zavaros, posztmodern, poszt-9/11-es világ nem fért bele a sémáiba.

Ahogy az iraki és az afganisztáni háború, úgy a terrorizmus témakörében is a dokumentumfilmek pótolják a mulasztást. Greg Barker, aki az HBO-nak forgatott már Korán-szavaló versenyről (Koran By Heart) és az Oszama bin Láden utáni hajszáról is (Manhunt), ezúttal a terrorizmus legaktuálisabb kérdését elemezte. Ha végignézünk az utóbbi évek hírein, az Egyesült Államokban az al-Kaidához vagy az Iszlám Államhoz csak áttételesen kapcsolódó terrorcselekményeket láthatunk: a gyilkosságok többségét egyedül, a ház négy fala között radikalizálódó amerikai állampolgárok követték el. Nidal Hasan, aki 13 embert mészárolt le a Fort Hood-i katonai bázison, a hadsereg pszichológusa volt. A Carnajev testvérek ugyan csecsen menekültként jöttek az Államokba, de amerikaiként nőttek fel, s amikor robbantottak a bostoni maratonon, Dzsohar már honosított amerikai állampolgár volt. Nem beszélve Anwar al-Awlakiról, aki az amerikai muszlim közösség népszerű imámjából vált az amerikaiak legyilkolását minden muszlim kötelességének tartó uszítóvá, valamint az első amerikai állampolgárrá, akit az USA bírósági eljárás nélkül ölt meg (egy dróncsapás végzett vele 2011-ben).


Többnyire zűrös érzelmi állapotok vezetnek oda, hogy valaki terroristává váljon, ezért minden eset más és más – mondják a tanulmányok, de Barker és Bergen kompakt általánosításokat tesznek az amerikai fiatalok radikalizálódásával kapcsolatban. A terroristák nem feltétlenül a szegények és az aluliskolázottak, hanem a befolyásolhatóak közül kerülnek ki. A kiváltó ok gyakran a szüleik kultúráját megöröklő, de az amerikai életmódba betagozódni igyekvő fiatalok identitásválsága. Az iskolában zaklatásnak, gúnyolódásnak vannak kitéve a vallásuk miatt, és a tévében is olyan tartalmakkal találkozhatnak, amelyek a vallásukat, az iszlámot teszik meg ellenségképnek. A fiatalok így szüleik tradicionális kultúrájából és az amerikai álomból is kiszorulnak, elveszetté és vezérelhetővé válnak. A radikális iszlám ebben a közegben fogódzót kínál, szilárd világképet, és utópiát: sok megtévesztett tizenéves az angol nyelvű dzsihádmagazinok romantikus képeit követve indul Szomáliába, Jemenbe, vagy épp Pakisztánba, hogy csatlakozzon „a szent háborúhoz”. Egymást ölelgető férfiak és fegyverrel pózoló ötévesek paradicsoma köszön vissza a videókon; a gyermekek boldogsága dermesztő.

Ebben az ügyben Hollywood sem makulátlan, hiszen az amerikai film születése óta sztereotip rosszfiú-szerepeket oszt az arabokra, megerősítve és megteremtve a velük kapcsolatos előítéleteket. A média mellett a szórakoztató filmek határozzák meg leginkább, mit gondolnak és miről gondolkodnak az emberek. A Bush-kormány és a 9/11 utáni felháborodást továbbtüzelő propagandafilmek ezt használták ki, ám a filmek hatását a terrorizmus elleni háború előnyére is lehetne fordítani – sugallja Barker. Ahogy arra az első angol nyelvű dzsihádmagazint, az Inspire-t író Samihl Khan egykori tanára is utal a filmben, a háborút nem lehet kizárólag katonai eszközökkel megnyerni. A terrorizmus ideológiája ellen ők ideológiakritikával harcolnak az iskolában, és pontról pontra tárgyalják az Iszlám Állam félreértelmezéseit, kontextusukból kiragadott Korán-magyarázatait – gondolatokat, érveket, azaz intellektuális muníciót adva a fiataloknak. Tavaly a New York Times is amellett érvelt Anwar al-Awlaki likvidálása kapcsán, hogy nem biztos, hogy a katonai megoldás a legjobb megoldás. A mártírkultúrának nem szabad mártírokat adni, vagyis az uszító imámot nem megölni, hanem hitelteleníteni kellett volna, ami nem is lett volna nehéz feladat, hiszen az FBI-nak vastag dossziéja volt a vallásos szónok eltitkolt prostituáltügyeiről.


A Hazánk fiai – a terror elhárítható? kritikus és elfogulatlan film. Kiegyensúlyozott tájékoztatást nyújt, ez a legfőbb célja és legnagyobb erénye. Klasszikus, beszélőfejes doku, melyben a terrorizmusüldöző szervek szakértői, és a bebörtönzött fiatalok családtagjai is felrajzolhatják az érveiket, a nézőpontjukat. „Biztos mindig a rosszfiúkat ültették le?” – a kétely mindkét oldalon gyötrő. Az FBI részéről azért, mert a „zéró támadás, zéró hiba” elve szerint kvázi gondolatrendőrségként, még az elkövetés előtt kell letartóztatniuk a vélt terroristát, a család esetében pedig azért, mert nem tudják elhinni, hogyan ülhet magánzárkában a hangyának sem ártó kisfiuk.

Mint kiderül: a fiatal fiú, Shifa Sadequee több ezer oldalnyi dzsihadista propagandaszöveget fordított le angolra, és a film az ő esetén keresztül vázolja a polgárjogokkal, megfigyeléssel, vallási és faji alapú profilozással kapcsolatos dilemmákat, amikre a bűnüldöző szervek válaszokat keresnek a 9/11 utáni Amerikában. Lemérni és érzékeltetni a mindkét oldalra nehezedő súlyt – ez a film érdeme, melynek végén Shifa családtagjai és Philip Mudd, a CIA terrorelhárító osztályának egykori vezetője találkoznak. „Mit tenne, ha szerepet cserélnénk?” – teszi fel az exigazgató a talán nem is annyira költői kérdést, és épp ez a közeledés, a párhuzamosan futtatott és ütköztetett nézőpontok jelentik az újdonságot az általában csak pro, vagy csak kontra érvelő hollywoodi filmekkel szemben. A Hazánk fiai nem több egy profi ismeretterjesztő dokumentumfilmnél, de az első és ezért a legfontosabb lépést teszi a kölcsönös megértés felé.

 
Szerző: Soós Tamás