Egyre-másra jelennek meg hosszú könyveinek címei egyetemi tematikákban s bizonyára gyarapodnak a karakterek a különleges életműről lassan napvilágra kerülő kritikákban, recenziókban. Újszerű élmény őt olvasni. Nehéz, mellbevágó, megterhelő. Nem eltávolítható történelem-leírás, nem tudósítás a médiában, s nem fikciós irodalom.  

Nem mintha azt hittük volna: a szépirodalom nem azt közli, ami a való, de az Elhordott múltjaink után végképp nem marad kétség: az emberből a körülmények, a legalizált és bátorított, előírt kegyetlenség kihozza a gonoszt. S a túlélő együtt él az agresszorral, a szomszéddal. A média, az irodalom, a filmek ismert sztorijai egytől egyig elhangzanak a visszaemlékezők szájából. Másfél évtized börtön után hálálkodik a visszatérő anyuka a velük társbérletben élt barátnőjének, aki gondját viselte kislányának, miután elhurcolták. Az aktákból aztán megtudja, hogy éppen ő volt a feljelentő. Az új háborúkban, Csecsenföldön, Afganisztánban válogatott kegyetlenséggel ölik egymást a felek. Ahogyan tegnap a délszláv testvérháborúban, ahogyan ma az ISIS kínoz. Nincs határ, mérték, nem szent a másik, az emberélet.

A posztszovjet társadalom dilemmája: pre vagy poszt, a szocializmus vagy a kapitalizmus az élhetőbb. Csalódtak a Jelcin mellett a 90-es évek elején többször kiállók, s azok, akik a régit védték. Ma a pénz az úr, nincs szociális biztonság, bárki lecsúszhat. A régi világ látható felszínén megtapadók közt azonban nem volt ekkora különbség, még ha a rendszer vélt vagy valós ellenségével az átkosban bármi megtörténhetett – meg is történt, itt van minden dokumentálva ebben az új, kiterjesztett Gulág-gyűjteményben.

„Mi készítettük a legjobb tankokat a világon, de nem volt mosópor és vécépapír.”(335) „– Demokrácia – ez a szó Oroszországban nevetséges. Az [sic!] hogy Putyin demokrata, nem más, mint a legrövidebb vicc.” (357.) „Azok helyére, akik olvastak, és arról álmodoztak, hogy felrepülnek, mint Csehov sirályai, azok léptek, akik nem olvastak semmit, viszont tudtak repülni.” (416.) „Ez az új Oroszország… ezt én még nem értem. Nem tudnám megmondani, mi rosszabb: az, ami most van, vagy a kommunista párt története?” (433.)

S csak áradnak az élettörténetek mindkét, mindahány oldalról, felülírva és erősítve egymást közös, komor szimfóniába olvadnak a szólamok. Családi történetek a bebörtönzésről, lágerről, hatalmi cinizmusról s a kisember kíméletlenségéről. A nosztalgiáról a szovjethatalom iránt s a felszínre kerülő borzalmakról. Az elbeszélésmód és szerkezet a szorgalmas, elhivatott, empatikus interjúkészítőé, aki körüljárja a mikrotörténeteket, s megkérdezi a fellelhető másik felet. A Szovjetunióban született s az új érában öngyilkosságot elkövetett fiú szüleinek meghallgatása után annak barátait is felkeresi a riporter, ahogy a Csecsenföldön öngyilkos (?) fiatal orosz katonanő halálának körülményeit megszállottan kutató anyát és környezetét is. A riporternő vissza-visszatér alanyaihoz, ők is jelentkeznek újra, van, hogy véletlenül találkoznak később, s a folytatás is belekerül az anyagba.  

Van-e tanulság? A módszerek nem változnak, a diktatúra azonos eszközökkel pusztít, amiket jó, ha felismerünk idejekorán, olvassuk több helyütt. Egy birodalom nehézkedésének mérlege, a helyezkedők túlélésének jegyzéke e könyv, amely rögzíti a nyomasztó emlékek kimondásának kínjait, s egyúttal az elfojtásukkal járó élőhalott létezés jegyzőkönyve is. Névvel, ha engedik, monogrammal, ha úgy – vagy anélkül. A vallomások elhangzásának körülményeire kurzívan és zárójelbe tett utalások vonatkoznak, a lejegyző szűkszavúan tolmácsolja: kódolja, de nem dekódolja a metakommunikációt, a nonverbális jegyeket. Tárgyilagosan érzékelteti, amikor aktív dialógushelyzet alakul ki (kérdeznek tőle, ráförmednek), s ismerteti, ahogy beavatkozik a trauma felfakadásakor. (Sír. […] Vele sírok.) Vagy mint a holokauszt-túlélő Fahidi Éva is nyilatkozta, itt pedig a könyv 280. oldalán olvasható: „Én túl mélyre jutottam… engem nehéz megbántani. Ritkán sírok.”  

Lényegre törően, egy-két szóban, semlegesen, ám nem érzéketlenül közli, milyen lépéseket tett a feszültség oldására. Lejegyzi, amikor az interjúalany kommentálja a szituációt s megjegyzéseket fűz a beszédhelyzetéhez. Saját hozzászólásait, metaszövegeit tekintve lakonikus, maximálisan alázatos, nem értékel, nem interpretál, nem von le tanulságot, nem köt össze szövegeket, világokat, tapasztalatokat, nem festi le a miliőt. Lemond tehát a szépirodalom eszközeiről, s a diktafonra vett élettörténeteket „mindössze” átülteti írásba: neutrális hangvételű, összefüggő köznyelvi mondatokba. 

Egyedül ezen a ponton vannak kérdéseim és kétségeim. A laikus beszélő sokféle, hangjának, kifejezésmódjának egyénisége, sajátos színezete van, ezt aknázza ki a (bahtyini) regénynyelv polifóniája. Az Alekszijevics által publikált: korrekten, elfogulatlanul rögzített közlemények azonban nyelvileg kopárak. Még azt sem mondanám, hogy hiányérzetet hagynak, mert a tartalom mindent visz. Megerősíti, amit, akiknek egy kis közük is van hozzájuk, tudtunk, például a konyhai „vitakörök” létezését; láttuk, milyen elszántan bújták a vastag folyóiratokat mindenhol, az viszont nekem is új adalék, hogy a metrón ismeretlenek cserélgették egymás közt a kiolvasottakat a 90-es évek fordulóján. Szól a viszonylagos szabadság köreiről a szocializmusban – s a nőkről, akik háborúban, békében egyaránt viszik a hátukon az országot, életfogytig helyettesítve rokkant, részeg vagy éppen börtönben ülő férjüket.