Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MAGASSÁGOS

Piia Komsi és Nagy Péter koncertje / Zeneakadémia
2016. febr. 18.
„Piia Komsi nemzetközileg keresett előadó, aki hangi akrobatikája, kiváló muzikalitása és művészi tehetsége révén az egész világon megfordult” – olvassuk a finn énekesnőről nem másutt, mint saját honlapjának bemutatkozó szakaszában. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Különös felsorolás ez, pontosabban a felsorolás sorrendje különös – ki ne gondolná úgy, hogy a zenei előadóművésszel szembeni legalapvetőbb követelmény az, hogy legyen arra késztetése és adottsága egyáltalán, hogy művészként nyilvánuljon meg, hogy ki akarja, ki tudja fejezni önmagát? Enélkül hiába a legjobb szakzenész valaki, ami – tehát a par excellence zenei adottság – persze szintén elengedhetetlen. A zenei „akrobatika”, a rendkívüli virtuozitás pedig végképp az utolsó, a legkevésbé nélkülözhetetlen és legkülsőségesebb adottság a sorban, afféle hab a tortán. A legelső, pontosabban az egész laudációt keretező, így legnagyobb súllyal említett körülmény, a nemzetközi népszerűség – bár említésének jogossága egy honlapon megkérdőjelezhetetlen – végképp a legkülsőségesebb és legesetlegesebb jellemzője egy művésznek.

Piia Komsi
Piia Komsi

Ám ha valaki e sajátos önprezentáció ismeretében fenntartásokkal ment el Piia Komsi február 16-i, Nagy Péterrel adott dalestjére, akkor – végeredményben – roppant kellemesen csalódott. Először is ez a Schuberttel színezett, ám egyebekben tisztán 20. századi program lenyűgözően gazdag és változatos volt; s külön főhajtás jár egy külföldi művésznek azért, hogy élő magyar szerzők műveit is műsorra tűzi, és kifogástalan magyar kiejtéssel adja elő egy egyébként német–orosz–magyar nyelvű hangverseny részeként. (A program mérhetetlen technikai nehézségét csak zárójelben említem.)

Másodszor pedig nemcsak arról győződhetett meg ez a hallgató, hogy Piia Komsi első helyen emlegetett akrobatikus képessége kétségbevonhatatlan és bámulatra méltó, hanem arról is, hogy ezt a képességét korántsem olcsó látványosságként mutogatja, valóban a művészi kifejezés szolgálatába tudja állítani. A hangversenynek az a vonulata azonban csak a második félidőben vált meghatározóvá és a zárószámban csúcsosodott ki; a kép eleinte bizonytalanabb és ellentmondásosabb volt.

A koncertet nyitó Schubert-dalban – a híres Goethe-versre komponált Sehnsuchtban – az első benyomás az énekesnő hangjáról nem volt a legkedvezőbb: némileg fáradtnak, fátyolosnak, nem igazán pozícióban levőnek éreztem. Ugyanakkor a kifejezés – a jó szövegdeklamációval együtt – meggyőző volt, s némileg a 20. század közepének modorára, leginkább Schwarzkopfra emlékeztetett, bár az ő – mai füllel kissé terhes – vibratója nélkül. Ezt a Schönberg-kör tagjainak öt dala követte, igen korai Webern- és Schönberg- kompozíciók, meg egy kakukktojás, Zemlinsky kései, 1935-ös műve. Komsi és Nagy fel tudták idézni ezeknek a daloknak a különleges atmoszfáráját, csodálatosan expresszv későromantikus harmóniavilágát, nem is egy esetben megrendítő pillanatait; az énekesnő a szövegi és zenei nüanszok iránti érzékenységről, a dallamvonalak nagyívű megformálásának készségéről is tanúságot tett. A szokatlan hangterjedelmi követelmények, hatalmas ugrások sem jelentettek nagy nehézséget számára; pianissimóban azonban a hang fénye rendszerint eltűnt, és suttogásszerűvé vált az éneklés. Kurtág Három régi feliratát azonban már kifejezetten élményszerűen tolmácsolta: a szélsőséges emóciók és karakterek, a végső megrendüléstől a groteszkig mind a helyükön voltak és hatottak; s érezhettük előadásán a szöveg maradéktalanul pontos megértését is.

Nagy Péter
Nagy Péter

A második félidő újabb Kurtág-művel, a Dalos Rimma orosz nyelvű szövegeire komponált Requiem a kedvesért című ciklussal kezdődött, és nem kevésbé fogta meg a hallgatót; a harmadik, „Erőt…” című tételben a hang elemi erejű kitörése pedig szinte megfagyasztotta a vért a hallgatóság ereiben. Majd Jeney Zoltán Nyolc dal Tandori Dezső verseire című ciklusa következett, két Schubert-daltól keretezve. Mint a második félidő minden száma, ezek a Schubert-dalok is jóval katartikusabban hatottak, mint a korábbiak; elsősorban ismét a rendkívül kifejező dallamvonal és a szenvedély hőfoka ragadott meg. A Jeney-remekek meg egyenesen klasszikusnak, mérvadónak ható előadásban szólaltak meg, ennek a szűkszavú, de hallatlanul gazdag és jelentékeny világnak minden elemével ragyogóan azonosulva. Itt említem meg Nagy Péternek a „Négy téli évszak” zongoraszólamából elővarázsolt poétikus téli tájképét, s az egész este hatását meghatározó érzékeny játékát, különös tekintettel Schubert, Webern vagy Jeney elő- és utójátékainak jelentékeny megformálására. A műsor koronáját a zárószám, Cage Solo for voice sorozatából a 4. „Cheap imitation”, az Éj királynője d-moll áriájának („Der Hölle Rache”) meghökkentő, de mérhetetlenül szellemes, egyszerre mulatságos és mályen elgondolkodtató paródiája. „elrajzolása”, melyet ennél hatásosabb, adekvátabb előadásban nehéz elképzelni, különös tekintettel embertelennek nevezhető hangterjedelmi és intonációs követelményeire. Itt az „akrobata”-virtuozitás valóban teremtő művészi erővé vált, és még valamit megérthettünk: azt, hogy Piia Komsi a létező „legkoloratúrabb” szopránénekesnő, s hogy ebben a hangfajban gyakori jelenség a – számukra mélynek számító – középregiszter viszonylagos színtelensége, fátyolossága. No de mi mindent kaptunk cserébe!

A gondos és pontos műsorral szolgáló, Molnár Szabolcs tömörségében is informatív és érdekfeszítő ismertetőjét tartalmazó programfüzetke különös módon a művekről csupán magyarul, az előadóról csupán angolul szolgált információval, a kétnyelvűeken kívül így valamilyen mértékig mindenki hoppon maradt. Persze: ha külső okok arra kényszerítik a hangversenyrendezőt, hogy meglehetősen korlátozott terjedelemű műsorismertetőt adjon ki, mégis ragaszkodik a kétnyelvűséghez, akkor kétségkívül kompromisszumra van szükség. Ez viszont így rossz kompromisszum volt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek