Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HIRTELEN FÉNY TÁMAD

Spotlight – Egy nyomozás részletei
2016. febr. 15.
Jól emlékszem, milyen feszülten kapaszkodtam otthon a kockás plédbe, amikor tizenévesen először láttam a tévében, ahogy Robert Redford és Dustin Hoffman leleplezi Az elnök embereiben a Watergate-simlit. Aztán megnéztem ezt a filmet, s átéltem szinte megint ugyanazt. Kockás pléd nélkül. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.
Nem is lehet ám azt pontosan tudni, mitől is ilyen katartikusak az efféle, jól megcsinált újságírós filmek, azokon belül is leginkább az oknyomozósak. Tom McCarthy rendezésével kapcsolatban persze szinte rögtön fölmerül, hogy nem csak a katolikus egyház egészen elképesztő botrányát leleplező cikksorozat megszületéséről van itt szó, mármint nem csak az a lényeg, ahogy a Boston Globe oknyomozó szakosztálya utánajár a pedofil papok döbbenetes históriájának. Hanem bizony arról is, hogy tán ez az utolsó olyan félig-meddig aktuális mozi, melyben a print sajtó hőseit láthatjuk munka közben. 

Nos, bár valóban szép és nosztalgikus, ahogy McCarthy emléket állít a nyomtatott hírlapnak, s az annak készítéséhez szükséges tárgyi környezetnek, hangulatnak, logisztikai-formai ügymeneteknek, ám az igazat megvallva ez a film akkor is lebilincselő lenne, ha az eset évekkel később történik, s a Spotlight rovat elhivatott teamje már nem a lapzártát várja, hanem a tökéletes időpontot a honlap frissítésére. Hisz nem az a lényeg, ők mivel írják, az olvasók meg hol olvassák. Hanem az, hogy ezek hogyan írják, ők meg mit olvashatnak.
No és azt se feledjük, hogy egy ilyen filmnél még csak nem is maga a botrány a döntő, mármint annak tényei, hisz azokat, illetve azok következményeit ilyen-olyan alapossággal, de ismeri a világ. Hanem a folyamat: konkrétan és lélektanilag. Az az út, aminek a végén, ahogy a főszerkesztő Marty Baront alakító Liev Schreiber (róla, mármint a színészről később még írok majd valamit) ki is mondja a mozi egyik nagyon fontos pontján, összeállnak a részletek, s „hirtelen fény támad”. Illetve magukon az újságírókon, az oknyomozó újságírókon a fókusz. Azokon, akik nem valamiféle hatalmat, politikai, üzleti érdeket szolgálnak, legalábbis tudatosan biztosan nem. Jelentős kockázatot vállalva tapogatóznak a sötétben sokszor, s a tájékoztatással igyekeznek igazságot szolgáltatni. Ezekről a fanatikus, jegyzetfüzetes, szövegszerkesztős, kávéfoltos zseblámpaemberekről szól McCarthy teljes joggal ünnepelt filmje, s azért tud érdekfeszítő és bravúros is lenni, mert hamis pátosz nélkül mutat nekünk hősöket. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ehhez egyrészt kellett persze a történések pontos ismerete, rengeteg utánajárás, mármint a forgatókönyvírók, McCarthy és Josh Singer alázatossága, hogy ne vigye be őket a hév olyan szobákba, ahonnan már nem lehet jól kijönni. Hogy ne legyen túlfuttatva semmi, hogy a Spotlight tagjai ne szónokoljanak feltétlenül percenként arról, hogy micsoda fontos munka az övék, hanem azt lássuk a vásznon, ahogy ezt a micsoda fontos munkát végzik és megélik. Az is lényeges, hogy ki legyen mondva: az egyház generációknak vette el a hitét azzal, hogy eltussolta ezeket a vérlázító bűncselekményeket. De nem mindegy, hogyan mondják ki. Hogyan jutottak el odáig, hogy kimondhassák. Kell ehhez persze, hogy Walter Robinson és Ben Bradlee Jr., azaz Michael Keaton és John Slattery úgy menjenek végig az újság folyosóján civil ruhában, ahogy, mondjuk, az asztronauták lépdelnek szkafanderben az űrhajó felé, kell, hogy Mike Rezendes (Mark Ruffalo) úgy fusson dossziékért az irattár felé, mintha az élete múlna rajta, kell hozzá Sacha Pfeiffer Rachel McAdams-féle tekintete is, ahogy nem hiszi el ezt az egészet, pedig hát ott van előtte… Szóval, minden kell, ami ahhoz kell, hogy azért emelkedett lehessen a Spotlight – Egy nyomozás részletei. De McCarthy stábja mégis mer viszonylagosan száraz, visszafogott és tárgyilagos lenni, illetve annyira mer, amennyire a hitelességhez feltétlenül szükséges. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A mozizás élményének emeléséhez ott van még Keaton tekintete is, amikor belenéz régi barátja szemébe, s abban a nézésben benne van, hogy most már vége, innen már nem megyünk vissza, most már kiderítjük, mi ez az egész – nem azért, mert tökös (persze azért is), hanem mert ember és újságíró. Az is briliáns, ahogy Ruffalo a minimálisra csökkenti egyébként nagyon is szerethető, motyogós-meggörbülős manírjait, s olyan karakterjátékot mutat, melynek következményeként legszívesebben felsegítenénk rá a kabátot, amikor épp siet kifelé az utcára. Az egész brigád olyan, hogy bár filmszerűségük tagadhatatlan, nem nehéz nekik elhinni, hogy valós figurákat mozgatnak. Hogy a legfontosabb dolog igaz belőlük. Hiszen a bizonyíték ott volt a Boston Globe hasábjain.
Fentebb említettem, hogy Liev Schreiberről még írnék valamit. Igazából kicsi dolog ez, mondhatni metadolog: ő ugye a címszereplője a Ray Donovan című tévésorozatnak. S e hollywoodi takarítóember úgy jön most ide, illetve azért érdekes, hogy Schreiber benne van a Spotlightban, s pont Marty Baront formázza, mert a Showtime csatorna szériájában a Donovan-család számos férfitagja azért lett olyan sokféleképpen sérült figura, mert gyermekként áldozatai lettek a bostoni pedofil papoknak. S ez a Ray, illetve ez a Schreiber – igaz, másféle fizimiskával – érkezik aztán a Globe-hoz főszerkesztőként, hogy szelíd erőszakkal vegye elő az ügyet, amivel érdemben addig nem nagyon foglalkozott az újság. Gyönyörű, szívszorító utalás. Persze, lehet, hogy véletlen, bár erősen meg lennék lepődve, ha az lenne.
Ebben a filmben semmi sem az. Bár az lenne, ugye.   
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek