A televíziózás egyik leginkább kiborító figurája, Damon Lindelof rémes hírnevét annak köszönheti, hogy miután öt éven keresztül húzta a Lost – Eltűntek rajongóit újabb és újabb misztikus fordulatokkal, a hat szezon óta egy szigeten tekergő, repülőgép-szerencsétlenséget megúszó hőseinek rejtélyére végül olyan magyarázatot adott, amely finoman szólva sem nyerte el a kitartó nézők tetszését. Hogy legújabb szériája, A hátrahagyottak kapcsán most nem fog halálos fenyegetéseket kapni a Twitteren, az nem csupán annak lesz köszönhető, hogy a sorozat jóval alacsonyabb nézőszámokkal büszkélkedhet, mint elődje, de annak is, hogy már pár epizódot követően is nyilvánvaló: lehet, hogy A hátrahagyottak középpontjába a Lost – Eltűntekhez hasonlóan egy misztikus esemény került, de felesleges arra várni, hogy megtudjuk az okokat, a hangsúly ugyanis – ahogy arra a cím is utal – a következményeken van.
 Liv Tyler |
Az első szezon azzal indul, hogy az egyik október 14-én az emberiség 2 százaléka, vagyis minden ötvenedik ember a bolygón egyszerűen eltűnik. Hogy ki és miért, arra három évvel az események után sincs egységes, elfogadott magyarázat: híresek és gazdagok (például: Jennifer Lopez, XVI. Benedek vagy Salman Rushdie) ugyanúgy akadnak közöttük, mint csecsemők, jók vagy gonoszak. És éppen ez a lényeg. Az eltűnés, vagy ahogyan a szériában emlegetik, az „eltávozás” valamiféle halál-metafora: mindegy, ki voltál, hogyan viselkedtél, mennyi pénzed volt, mennyit éltél idáig, a halál nem válogat: viszi magával azt, akihez éppen kedve szottyan – hátra- és magukra hagyva az élőket.
Az élőket, akiknek valahogyan viszonyulniuk kell az „eltávozáshoz”. A „legegyszerűbb” dolga valószínűleg a vallásos karaktereknek van: a sorozatbeli lelkész, Matt (Christopher Ecclestone) az eseményeket a hit próbájának tekinti, vagyis úgy gondolja, ha nem is tiszta egyelőre számára, hogy miért, minden okkal történt. Ezért is lép fel olyan keményen a nihilista Bűnös maradék szekta ellen, amelynek fehérbe öltözött, láncdohányos, elnémult tagjai, vezetőjükkel, Patti Levinnel (Ann Dowd) az élen vallják, immár semmi sem lehet olyan, mint korábban volt. Az eltávozás/halál éppen azt teszi/tette egyértelművé, hogy az élet céltalan, benne minden logika, ok-okozati viszony emberi konstrukció terméke, és mint ilyen, illuzórikus: a legbiztosabbnak hitt dolgok egy pillanat alatt romba dőlhetnek.
E két végletes eszme között számos „egyéni” megoldás, túlélési csomag is létezik: akad, aki „tudományos” magyarázatot adva az eseményekre a cukros müzlit okolja a történtekért, vagy valami nyakatekert logika alapján saját magát teszi felelőssé mindenért (survivor guilt). A legtöbben azonban sokkban vannak, tanácstalanok, és a gyászban megrekedve sem elengedni nem tudják az eltávozókat, sem továbblépni nem képesek. Nem véletlenül születnek sorra a segítők/látnokok/guruk, akik egyetlen öleléssel, mint szent Wayne (Paterson Joseph) űzik el az ember fájdalmát (értsd: felpörgetik a gyászfolyamatot); vagy mint Nora (Carrie Coon), úgy próbálnak enyhíteni a saját kínjukon, hogy másoknak segítenek – hősnőnk hivatalnokként a hátramaradottak kárpótlását intézi.
A sorozatban lényegében minden szereplő valamilyen módon kötődik a Garvey családhoz, amelynek feje Mapleton (NY) városka rendőrfőnöke, Kevin (Justin Theroux). Elhidegült neje, Laurie, az egykori pszichológus (Amy Brenneman) csatlakozott a Bűnös maradékhoz; a mostohafia, Tommy (Chris Zylka) szent Wayne-t követi; ő maga pedig tinédzser lánya, Jill (Margaret Qualley) oldalán próbál összeszedett maradni, és a családszerűségnek és a normalitásnak valamiféle látszatát fenntartani. Ez nem is olyan könnyű feladat úgy, hogy fokozatosan kiderül: a rendőrfőnök nem elég, hogy alvajáró, a skizofrénia jeleit is mutatja – nem mindig képes biztosan eldönteni, hogy hallucinál-e, vagy valóban részese egy-egy eseménysornak.
A skizofrénia, ahogyan a halál, az egyik jellemző metaforája a sorozatnak – az eltávozás után a világ, és minden figura saját, különálló kis világa a darabjaira hullott. Az összes magyarázat, amely valamiféle kauzális viszonyt teremt/feltételez ezen különálló darabok között, lényegében téveszme, és nem szolgál mást, mint hogy a szereplő korábbi világképét megerősítse, vagy újjal helyettesítse azt (utóbbira példa a Bűnös maradék, amely minden korábbi eszmét elutasítva lényegében egy újat teremt). A hátrahagyottakban a karaktereken keresztül világnézetek kerülnek szembe egymással, amelyeket az anomália, vagyis az eltávozás tett szerkezeti szinten is láthatóvá; a korábban rendezettnek vélt, egységesnek tűnő világképek mindegyikéről a váratlan események hatására megmutatkozott, hogy valójában emberi konstrukciók termékei, ráadásul egyik sem élvez előnyösebb pozíciót a másiknál az eszmék harcában.
 Justin Theroux |
Lindelof ezt a gondolatsort továbbviszi a második szezonban is, amikor is lép egy merészet, és nem elég, hogy az első évad hátborzongatóan fenséges intróját lecseréli egy inkább melankolikusabb bluegrass szerzeményre, új szereplőket is bemutat, akiket a felvezető epizódban látva a néző hirtelen azt sem tudja, hová csöppent. Majd kiderül: a Texas állambeli Jardenbe, a Miracle Nemzeti Parkba, ahol a kiválasztottak élnek, vagyis az a 9261 polgár, akik közül senki nem tűnt el azon a bizonyos október 14-én. Nos, ide költöznek az újrakezdés reményében Garveyék – a patchwork família Kevinből, Norából (új szerelem), Jillből és egy afroamerikai bébiből, Lilyből áll össze (ő Szent Wayne elhagyott, félárva gyermeke).
A Jarden-beli anomáliára (miért éppen a helyiek közül nem tűnt el senki?), hasonlóan az első szezonhoz, különböző magyarázatok születnek a vallásostól kezdve az ezoterikuson át a realistáig. Új szereplőink közül a tűzoltóparancsnok, John (Kevin Carroll) orvos feleségével, Erikával (Regina King) az anyag embereiként megszállottan küzdenek minden jós és szent ember ellen, egészen addig, amíg az ő stabilnak hitt világképük is gellert kap: a lányuk, Evie (Jasmin Savoy Brown) két barátnőjével együtt rejtélyes módon eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Az eltűnés (újabb eltávozás?) közvetlen szomszédjukat, Garvey-ékat is próbára teszi – egyelőre még ingatag építményüket, vagyis az újjászervezés alatt álló családot az újabb anomália (vagy a régi ismételt felbukkanása?), ha nem is alapjaiban, de ismét csak megrengeti.
 Ann Dowd |
Lindelof a második szezonban sem kíméli a nézőt, amikor az „ideális” családra mint konstrukcióra, a látszatbiztonságra kérdez rá, pontosabban arra, hogyan is érezhetnénk magunkat/családunkat biztonságban, ha – idézve az ismét felbukkanó Bűnös maradékot – bármikor bármi megtörténhet. A szekta szélsőséges szárnyát a második etapban Liv Tyler (Meg) vezeti, aki az első évadban újoncként még a passzív-agresszív iskolát művelte (csupán a jelenlétével provokálta a gyászukat elfojtó, fejüket a homokba dugó mapletoniakat), mostanra azonban már radikalizálódott, és mondhatni erőszakosan, terrorista módjára terjesztené az eszmét mint egyedüli igazságot.
A Yeats-idézetek (Michael Robartes Bids His Beloved Be At Peace; A vándor Aengus éneke); a remekbe szabott második szezon filler epizódja, amely tulajdonképpen egy katabaszisz, Kevin túlvilági utazásának álomlogika alapján működő története; az évadokon belül végigvitt és azokon keresztülívelő metaforák (a magára hagyott csecsemő vagy az eltemetett madár motívuma); az egy-egy szereplőre koncentráló epizódok egyértelművé teszik, hogy A hátrahagyottak egykor kiátkozott kreátora, Damon Lindelof nem híve annak, hogy a dolgokat elaprózza. Új sorozatában végül is csak az élet értelmére keresi a választ. Hogy megtalálja-e, az idei harmadik szezonból kiderül.