Továbbá azt, hogy újra meghallgathattuk a Kremerata Balticát, valamint hogy tanúi lehettünk egy játékos kísérletnek, melynek nyomán egy nagyobbfajta, kitűnő kamarazenekar egy kitűnő fúvóskar hozzáadásával kisebbfajta, kitűnő szimfonikus zenekarrá alakult át egy szám erejéig.
 Kremerata Baltica |
De hogy az elején kezdjem: a január 25-i zeneakadémiai hangversenynek az utolsó száma volt Beethoven B-dúr (Amerika-majmolóknak: „II.”) zongoraversenye Martha Argerich szólójával, s persze igazából arra várt lélegzetvisszafojtva mindenki; ám az addig elhangzottak sem voltak a legkevésbé sem érdektelenek. A program, amolyan kremeratás módon, elegyítette a klasszikusokat a kortárs zenével: Mendelssohn 7. (d-moll) vonósszimfóniájával kezdődött, amelyet a kortárs orosz Alekszandr Raszkatov The Season’s Digest (op. 37a) című műve, majd a szünet után Mojszej Vajnberg (Mieczysław Weinberg) 2. (a-moll) sinfoniettája követett.
A Mendelssohn-zsenge (ha létezik ilyen egyáltalán) karcsú és kristályszerűen áttetsző előadásban szólalt meg: a zenekar végtelenül világos hangzása, amelyet a két nagybőgő által meghatározott, sűrű, de sohasem vastag basszus támasztott alá, a kifejezés rendkívüli érzékenységével és imponáló precizitással párosult. Különösen szép volt a lassú tétel „amorevole”, mégis balsejtelemtől beárnyékolt hangja, és szuggesztív a „Menuetto” pezsgése és a zárótétel kirobbanó indulása.
Némi csalódást okozott viszont az igazán jónevű, sőt világszerte felkapott Raszkatov vonószenekarra, preparált zongorára, néhány ütőhangszerre és egy pár kellékszerűen alkalmazott hangszerre (madársípra, postakürtre, csengettyűkre, miegymásra) komponált Csajkovszkij-újragondolása – mármint nem az előadás, hanem maga a darab. Ebben a tizenkét tételből álló sorozatban Raszkatov Csajkovszijnak a tizenkét hónapot egy-egy képben ábrázoló zongoradarabjait hangszerelte meg vonószenekarra és „rajzolta is el” egyszersmind. Csakhogy amit az ismertető valamifajta dekonstrukciónak és önálló, kortárs tartalom kifejezése céljából történő újrafelhasználásnak érzékeltetett, az inkább egy kétségkívül kiváló felkészültséggel és még csak nem is humorérzék nélkül megírt, de alapjában mégiscsak kommersz, olcsó népszerűségre törő poéngyűjteményként hatott. Vagy, rendben van, az „olcsó” minősítés talán kissé erős. De a mű semmiképp sem nagyon drága. S zavart az is, hogy míg a meghitt érzelmesség – például a decemberi, karácsonyillatú tételben – Csajkovszkijnál megkérdőjelezhetetlenül átélt és őszinte, addig Raszkatovnál csupán az álarcok egyike.
Ezzel éles ellentétben a vonósnégyesre és üstdobokra komponált Vajnberg-sinfonietta elsőrendű zenei élmény jelentett. A mű melankolikus-meditatív alaphangja jelentékeny zenei gazdagságot és eredetiséget rejt magában, s a Kremerata Baltica ezt a világot is rendkívül meggyőzően és az azonosulás magas fokán állította elénk – hogy a már dicsért magas perfekcióról ne is beszéljek. (A program sajnos csak a magyar közreműködők nevét sorolta fel, a hegedűsként is kiváló koncertmester nevét nem kötötte az olvasó orrára.) Maga a mű mindvégig a telítettségnek, a mellébeszélés hiányának, a szükségszerűség sodrásának a benyomását keltette. Különösen szépnek találtam az „Allegretto” szívszorító indulását a szordinált hegedűkön, majd a fájdalom és magány kifejezésének, illetve a groteszk hangnak a rendkívül eredeti ötvözését és a tételen végigvonuló, szinte eksztatikus staccato lüktetést. Nem volt kevésbé emlékezetes a darab megválaszolatlan kérdésbe kifutó vége sem.
 Martha Argerich |
Doch, Zucker bleibt zuletzt. Jött a Beethoven-zongoraverseny, a magyar fúvósok, s végül maga Argerich. Nos, nem hiába vártunk rá ilyen sokáig. Ki tudja, hányadszor, újra bebizonyosodott, hogy ő korunk egyik legnagyobb előadóművésze. Hogyan is próbáljam a lényeget érzékeltetni… Valószínűtlenül magvas billentés, persze. Összetéveszthetetlen szépségű, ezüstös hangminőség, tudjuk. Charme, grâce et mystère, és emellett és ezzel együtt a futamok fiatalos erőtől duzzadó gyöngyözése, úgyszólván korlátlan kontroll és határozottság – ez már közelebb visz a dolgok gyökeréhez. Ahhoz, amit talán az intenzitás egészen kivételesen magas szintjének, vagy más metaforával, a zenéhez fűződő kapcsolat totális közvetlenségének nevezhetünk. Martha Argerich esetében nem beszélhetünk az interpretáció technikai, intellektuális-tudatos vagy érzelmi-expresszív vetületéről, mert minden vetület egy és azonos, illetve szétválaszthatatlanul összeforrott valamifajta szételemezhetetlen és végérvényesnek ható varázslattá.
Így azután persze magát a darabot is felfedezőként, de legalábbis újrafelfedezőként hallgathattuk, s mint egy kiállítás képei, úgy vonultak el előttünk a zenei gondolatok – egytől egyig újjászületve, s hol egy bámulatos staccato-menettel, hol egy titokzatos eszközökkel érzékivé fűtött legatóval, hol egy gránittömörségű trillával egyénivé és felejthetetlenné téve. Az első tétel nagy kadenciája pedig a maga zártságában és gazdagságában valósággal önálló kompozíció erejével hatott. A rövidség okán a lassú tételről hadd jegyezzek meg csupán annyit, hogy a zenekar és a szólista tökéletesen összehangolt puhasága, az éteri kicsengés a legkevésbé sem gyengítette az előadás tartását; a hatalmas lendülettel kezdődő, spriccelő futamokkal teleszórt zárótétel pedig minden volt, csak nem gépies vagy külsőséges.