Új is, meg nem is: ebben a formában még sosem mutatták be a Gyarmati Kata (társ)szerzőségével jegyzett szöveget, aminek azonban bevallottan alapja a Kosztolányi által maga írt, ám csak a halála után bemutatott színpadi verzió (arról, hogy ez azért néhány árnyalattal bonyolultabb ügy, a regény 2010-ben a Kalligramnál megjelent kritikai kiadásának Átdolgozások című fejezetéből értesülhetünk). Mindenkinek a maga Édes Annája: az utóbbi négy évtizedben született bő tucatnyi színpadi verzió jól mutatja, hogy erősen kor- és rendezőfüggő a gazdáit lemészárló cselédlány közismert témája. 

Hogy színház- és színészfüggő is persze, arról meg Gyarmati átirata győz meg, ami úgy redukálja két ember, Anna és Vizyné érzelemgazdag harcára a történetet, hogy Kosztolányi regényének fő csomópontjai nem sérülnek, sőt az összes fontos szereplőnek is jut hely a színpadon. Az adaptáció nemhogy eltitkolja, hanem hangsúlyosan felmutatja epikus gyökereit: az átdolgozás legfeltűnőbb vonása a narráció beiktatása. A szereplők egymásról, olykor önmagukról is egyes szám harmadik személyben szólnak. Kissé idegenkedve fogadtam a megoldást, hiszen a sok narráció eleinte túlságosan lelassítja a cselekményt, ám idővel minden a helyére került. 

A szereplők félig-meddig rejtett motivációi, a talán önmaguknak is csak félve bevallott gondolataik elhangzanak, mintha mindegyikük fejének a belsejébe látnánk. (A színlapon pedig nem Édes Anna szerepel, hanem „Az Édes Annát játszó színésznő”, és így tovább, mindenkinél, újabb szűrőt betéve, egyszersmind jelezve a távolságot.) A színészek nem illusztrálják a mondatokat, a nézői fantáziának is jut hely, ráadásul az, hogy ki játssza a narrátort, szintén jelentéses: a Vizyékhez megérkező Annát például Patikárius Jancsi „vezeti be” a térbe. Mindezek ellenére az adaptáció nem válik szájbarágóssá, nincs direkt üzenete, a Kosztolányi-regényt olvasva bennünket kínzó kérdések, közülük is a legfontosabb, a miért továbbra is kérdés marad. 

Czajlik József intelligens rendezése egyszerre tud realista és poétikus lenni. Ügyesen egyensúlyoz az intim párjelenetek és a csoportos epizódok között, s ebben jelentős szerepe van annak, hogy Anna, a Vizy-házaspár és Jancsi kivételével minden színész kettő-négy karaktert is játszik. Az összevonások beszédesek, inkább funkciókat hangsúlyoznak, s kevésbé önálló szerepeket (lásd a cselédeket, a házban lakókat), s így az sem baj, hogy nem mindig tudjuk feltétlenül, a „forgatókönyv” szerint ki beszél. A látványt jegyző Gadus Erika hatalmas, fehéres ruhásszekrényt épített a színpad hátuljába (Anna jelentéktelenségét és kiszolgáltatottságát a méretekkel is aláhúzva), előtte a színpadra felrakott nézőtér felé nyíló, trapéz alakú fehér szőnyeg. Ennek két oldalán felfordított vödrökön ülnek a szereplők, szinte mindig mindenki bent van, a bírósági kihallgatásnak, az ügy rekonstrukciójának illúziója ezáltal is megteremtődik (illetve így inkább, mint az előadást záró szerencsétlen gesztussal, ami fölöslegesen tornáztatja  a nézőket). A szekrény mögött és körül a csupasz színpad kellékei, köztük a Tanácsköztársaság korjelző plakátjai elszórva, némiképp szükségtelenül. 

Mert a történetet szülő kor ugyan lényeges, de a színészbarát és szövegközpontú előadásban a vázlatosan megjelenített háttérnél jóval lényegesebbek lesznek a személyes viszonyok és motivációk. Azokon belül is Édes Anna (Erdélyi G. Hermina) és asszonya, Vizy Angéla (Vicei Natália) kapcsolata: ez az alfa és ómega, minden jelenet az ő se vele, se nélküle relációjukhoz lesz egy újabb adalék, ezt a bizarr hatalmi viszonyt színezi és árnyalja. Régóta nézem ezt a két nagyszerű színésznőt, de még sosem tűnt fel, hogy – ha akarnak, illetve nyilván, ha a rendező is úgy akarja – mennyire hasonlítanak egymásra: kimondva nincs, de mégis világos lesz, hogy Vizyné a korán elveszített lányát is felismerni véli Annában. Ugyanígy nem találni direkt utalást kettejük kapcsolatának homoerotikus jellegére, de nincs abban semmi meglepő, hogy Vizyné a közönséges és egyszerűen elviselhetetlen Vizy Kornél (Csernik Árpád) mellől kiutat keres. Édes Anna passiójának tanúiként azonban beletörődően konstatáljuk, hogy Vizy Angéla nem hozza, nem hozhatja el a megváltást, se magának, se Annának. 

Vicei Natália alakításában a feleség lenne, lehetne a valódi családfő, már ha egyáltalán lenne család, de itt mindenki önmagával van elfoglalva, az öntelt Vizy és a hebrencs Jancsi egyaránt. Vizyné rebbenékeny, túlérzékeny, mindig pattanásig feszült idegekkel létező jelenség. Arisztokratizmusa az egyhangú életében megforduló emberektől függően hol valós, hol megjátszott, a lelke mélyén azonban egy nagyon kispolgár szűköl és retteg a mától meg a holnaptól. Akaratossága, hisztériája, ideges gesztusai, a lényéből áradó állandó követelőzés a benne lévő teljes bizonytalanságot hivatottak elfedni, kevés sikerrel. Az Erdélyi G. Hermina játszotta Édes Annában épp az a legirritálóbb Vizyné számára, hogy a tanulatlan, éles ösztönökkel megáldott vagy éppen megvert lány az első pillanattól fogva átlát az évtizedek óta gondosan ápolt álarcon. Anna magának se képes megfogalmazni, de már a lakásba lépésének pillanatában érzi, hogy itt semmi jóra nem számíthat, hogy menekülnie kellene a csinos zsarnoktól, aki a feléje tett gesztusokat és engedményeket is csupán arra használja fel, hogy behálózza, alávesse, megalázza. 

A lány kevés szóval, egykedvű hatékonysággal, szinte láthatatlanul teszi a dolgát a gyűlölt házban egészen addig, amíg Patikárius Jancsi (Mezei Zoltán) be nem robban a színre. Hirtelen mintha a levegő is megváltozna, ahogy a fiú körbetáncolja, -bohóckodja Vizyéket és a szürke cselédlányt. Anna fellélegzik, kivirul, először jelenik meg az öröm, a pajkos kíváncsiság az arcán, ám a valóság megint arcul csapja: azt a mérhetetlen ürességet, amit Vizyné hallgatag gőggel leplez, Jancsi szüntelen szövegeléssel rejtegeti. 

Anna új „családja” végül késsel-villával ül tort fölötte, a gátlástalan ragadozók kétségbeesett, minden mindegy kitörési kísérletre indítják a lányt, aki az ő szemükben csupán idomított vadállat, cirkuszi attrakció, amivel az ún. barátaik előtt lehet hencegni. Fontos kimondani, hogy a farkastörvények uralta világban Anna mindvégig egyedül van: Ficsorék (Szilágyi Nándor, Sziráczky Katalin) kéztördelős, kenetteljes alázatossága löki a lányt Vizyné karmai közé, kikapós elődjétől (Pámer Csilla) természetesen nem számíthat segítségre. A házassági ajánlattal betoppanó kéményseprő (Pálfi Ervin) sem hoz neki szerencsét: a felvillanó reménysugarat kioltja a mindent beborító sötétség. Édes Anna sorsa bevégeztetett.

 

Az előadás adatlapja itt található.