Nem tudom. Bár egy kritikának éppen ennek feltárása lenne a feladata, igazából nem tudom, hogy miért ilyen félelmetesen jó a svéd-dán Híd sorozat. Nem vagyok a darálás (binge watching) híve, mert egyszerre ritkán áll elég idő rendelkezésemre, meg jobban szeretem egy-két napot emészteni az epizódokat, de a Híd első és harmadik évada is oly mértékben beszippantott, hogy nem tudtam leállni. Azért nehéz a siker titkának a megfejtése, mert például az amerikaiak szinte minden újdonságnak tűnő elemet átvettek már az első évad után, így aztán már nekik is van bőven női főszereplős szériájuk, olyan is, amelyikben az amúgy kiváló képességű hősnő pszichés zavarokkal küszködik, meg olyan, amelyben a bűntényeknek mindig társadalmi vonatkozása van, és olyan is, ahol elsőrangú színészek teszik gazdaggá a karaktereket. Vagyis szinte semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna máshol, mégis a Híd, és főleg annak harmadik évada, nagy eséllyel pályázik a minden idők legjobb sorozata címre.

Olyan sorozatgyilkosok utáni nyomozásról szól mindegyik évad, amelyeknek svéd és dán szála egyaránt van, így mindkét ország bűnüldöző szervei részt vesznek az akcióban – ezáltal válik a Koppenhágát és Malmőt összekötő gyönyörű tengeri híd a film címévé és szimbólumává. A történet középpontjában az autista jegyeket mutató, talán Asperger-szindrómás, ám rendkívül tehetséges nyomozó, Saga Norén áll, akinek ezen állapota nagyban meghatározza mind a film hangnemét, mind a cselekmény bonyolódását. Az, hogy az autistákra gyakran jellemző módon nem érti az iróniát és a viccet, valamint hogy a társasági szabályokra vagy mások vélelmezhető érzelmi reakcióira való tekintet nélkül őszinte, rendszeresen finoman és fanyar módon humoros jeleneteket teremt. Ezekben az egyszerre vicces és kínos pillanatokban nyers szavaitól teljesen megfagy körülötte a levegő, ráadásul oly erőteljesen involválódunk magába a szituációba, hogy időnként mi is feszengeni kezdünk.

A karakter egész sorozatot meghatározó hatásához nyilván elengedhetetlen az a kiváló színészi alakítás, amit a hipnotizálóan erős jelenlétre képes Sofia Helin megvalósít. Specifikus, távolról felismerhető, enyhén merev test- és fejtartása valamint mozgása, arcizmainak apró rezdülései és tekintetének nyugtalan, szembesülést kerülő rebbenései képesek olyankor is tudatosítani bennünk, jelenlévővé tenni számunkra a szereplő főbb jellegzetességeit, amikor tematikus szinten éppen egyáltalán nem arról van szó. Ezért a film minden pillanatát, a legizgalmasabb akciójeleneteket is átitatja Saga Norén erős hangulati egységet biztosító karaktere.

Itt kell megjegyezni, hogy nem csak a főhősöket, hanem a legkisebb mellékszereplőket is kiváló színészek jelenítik meg. Ez azért fontos, mert az alakítások talán rendezői-kreatív koncepcióhoz tartozó központi eleme a tömörség, az, hogy a szereplőket néhány apró, nagyon jól megtervezett gesztussal iszonyat gyorsan és erősen képesek jellemezni. A kimagasló karakterábrázolás mellett ennek az igazi előnye a sorozat szerkezetének, ökonómiájának szempontjából az, hogy ezáltal válik lehetségessé nagyon nagy számú figura szerepeltetése. Mivel a nagyon jó színészek pillanatok alatt képesek egy alakot jelenvalóvá varázsolni, néhány perc, egy-két rövid jelenet elég ahhoz, hogy teljes értékű hús-vér figuraként mozogjanak a történetben. 

És ezzel eljutunk a következő területhez, a cselekménybonyolításhoz és a narratív szerkezethez, amely a harmadik évadban kissé eltér a korábbiaktól. A cselekményt nyilván az egymás után következő gyilkosságok strukturálják, azonban talán nincs még egy olyan sorozat, ahol ennyi epizódszereplő ilyen gazdagsággal jelenne meg. A forgatókönyvírók egy adott ponton még arra is képesek, hogy a végén a leginkább jelentéktelennek bizonyuló áldozat világát úgy rajzolják fel, hogy már két epizóddal a gyilkosság sorra kerülése előtt, minden arra vonatkozó előzetes magyarázat nélkül, hogy miként is kapcsolódik ez a fő cselekményszálhoz, elkezdjük követni az illető feleségét! Az ilyen megoldások révén olyan gazdaggá sűrűsödik a történetnek minden, akár mellékes jelentőségű eleme is, hogy úgy érezzük, teljesen körbevesz minket a sorozat világa.

A narratív szerkezet lényege, hogy az évad kétharmadáig folyamatosan új és új „jelöletlen”, vagyis első körben a fő sztorihoz nem kapcsolható szál jelenik meg. Olyan érzésünk van, miközben nézzük, hogy míg a nyomozók fokozatosan próbálnak rendet tenni a jelek és szimbólumok káoszában, újabb és újabb hullámok érkeznek minden oldalról, amelyek attól olyan rejtelmesek és zavaróak, mert soha nem tudhatjuk, hogy egy áldozathoz, a nyomozók privát életéhez, netán valami teljesen máshoz fognak majd kapcsolódni. Ez a szerkesztésmód sokkal nagyobb éberséget követel a nézőtől, és ennek a kiélezettségnek lesz aztán a következménye az is, hogy sokkal jobban figyelünk az apró gesztusokra, és ezek nagyobb hatást is váltanak ki belőlünk.

A harmadik évad különlegessége, hogy picit visszavett a gyilkosságok fontosságának dimenziójából: vagyis bár végtelenül kegyetlen és gonosz tetteket látunk, ezek nem mérhetőek egész városokat és országot fenyegető terrorcselekményekhez, amelyekhez a bombasztikus amerikai sorozatokban szokva vagyunk. És bár ezeknek is van társadalmi üzenete – az alapvetően jól finanszírozottnak és szervezettnek tartott skandináv oktatási és szociális rendszer például megkapja a magáét –, ez sokkal finomabban, elmosódottabban jelenik meg, mint például az első évadban, amely e tekintetben kissé plakatív volt.

Tematikus szempontból van még egy nagyon fontos dolog, amit mindenképpen meg kell említenünk. Az amerikai terrorellenes sorozatokkal (pl. 24, Homeland) ellentétben, amelyekben mindig megjelenik a (bürokratikus, macerás) törvénnyel szemben is a jó ügyért eljáró főhős igaza, itt soha nem válik értékké az önbíráskodás. Az előző évad Saga partnerének, Martinnak az önbíráskodásával ért véget, ám ebben a harmadik évadban ő semmilyen formában nem kap felmentést ez alól, és ugyanez az ítélet illeti a nyomozónő ilyen irányú késztetéseit is.

Mindezzel azonban még nem értünk az értékek felsorolásának végére, ugyanis a Híd elemzésekor nem mehetünk el szó nélkül a sorozatokban általam még nem látott minőségű vizuális tervezés mellett. Ennek egyik része – és itt a karakterábrázoláshoz is visszacsatolhatunk – a látványtervezés, amelynek végtelenül konzekvens színhasználata oly mértékben itatja át a film minden pillanatát, hogy nem tudunk szabadulni hatásától. A hideg és pasztell színek minden helyszínt, minden öltözéket, minden tárgyat és így minden szereplőt és szituációt meghatároznak, ezáltal még a történetben bekövetkező részsikereket vagy örömteli momentumokat is belengi egyfajta nyomott hangulat.

A képi ábrázolás annak ellenére egységes immár három évadon keresztül, hogy több operatőr dolgozott a sorozaton. Az egyik legfeltűnőbb jellegzetesség a lélegzetelállító fotografikus kompozíciókban való fogalmazás, amelyek a helyszínek vagy események közötti átvezetésként a környezet (a város, a híd, a tenger) megmutatása révén vizuális módon teszik intenzíven átélhetővé az atmoszférát. A fotografikus jelleg abban érhető tetten, hogy a filmben szinte minden plán önmagába, a kép keretei közé zárt világként működik. Ennek köszönhetően egyrészt egyes képeket akár órákig elnéznénk (volt olyan, hogy megállítottam a lejátszást, csakhogy szemlélődjek), másrészt a horizont bezártsága révén valahogy a közvetlenül láthatón túli összefüggések megragadhatatlanságának érzését keltik. Hasonlót ahhoz, amelyet a gyilkosságok után futó, csak a közvetlenül elérhető nyomokra támaszkodni képes nyomozók érezhetnek. A fojtott, nyomott szépségű képek a film teljes értékű részét képezik, nem pusztán a történet illusztratív hordozói, mint oly sok sorozat esetében.

A már kiérlelt, kiforrott karaktereknek, a korábbinál bonyolultabb szövésű narratívának valamint a továbbra is kiemelkedő képi komponálásnak köszönhetően a Híd harmadik évadáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ám ha a sorozat különlegességének a puszta mesterségbeli tudáson túli titkát keressük, talán egyfajta végtelen emberség lehet a válasz. Az a kegyetlen őszinteséggel teli szeretet, amellyel az alkotók saját szereplőikhez viszonyulnak, amely révén a hibák következetes feltárása mindig empátiával átitatott megértéssel jár együtt. Ez a kíméletlen empátia az, aminek kutató tekintete elől nem lehet menekülni, de amely még egy sorozatgyilkos körül is feltárja azokat a társadalmi körülményeket, amelyek az individuális őrülethez vagy éppen gonoszsághoz vezettek. Ez az, amiben a Híd osztozik a skandináv krimi oly méltán híres hagyományával. 

És ha pedig még mindig nem sikerült valakinek kedvet csinálnom hozzá, akkor azt is elárulom, hogy a harmadik évadban még a boldogság definícióját is megkapjuk. Hát kell ennél több?