Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2016.01.24.

Két népszerű mű ritkán hallható változatát játszotta az Óbudai Danubia Zenekar Mese című hangversenyén a Zeneakadémián. Megnyerő a kreativitás, melynek a fiatalos zenekar koncertről koncertre tanúbizonyságát adja. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Gondolok itt a Winterreise színpadra állítására az évad elején, vagy a beható igényű zeneszerzőportré-sorozatokra. Ezúttal Kulka János mesemondása tette hozzá a pluszt az estéhez: a művész többek között Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi és a Tűzmadár történeteit elevenítette fel a zenei tételek szünetében. (A dramaturgi munkát Oláh Krisztina végezte.)

Ravel Lúdanyó meséi (Ma mère l'Oye) című szvitje kedvelt – bő negyed órányi terjedelmű – négykezes zongoradarab, és zenekari változatban is gyakran játszott. 1911-ben, még az eredeti komponálásának évében Ravel két új tétellel (egy előjátékkal és egy körtánccal), illetve négy kisebb közjátékkal duzzasztotta baletté a művet, melyet azután a következő év januárjában be is mutatott a párizsi Művészszínház.

Káli Gábor
Káli Gábor

Az Óbudai Danubia Zenekar játékát a Prelude-ben a fafúvósok kiegyensúlyozott hangzása jellemezte, az együttes pasztellszerűen és könnyeden szólalt meg. Káli Gábor karmester számára, akinek neve egyelőre ismeretlenül csenghet legtöbbünk számára, kiváló bemutatkozó darabnak bizonyult a Lúdanyó. Higgadt, magabiztos és pontos fej kell hozzá, s nehézsége éppen abban áll, hogy megteremtődjék az a varázslatos hangulat, mely a művet jellemzi. Kálinak és a Danubiának mindez többnyire sikerült. A Danse du rouet et scène tétel igényes, átgondolt szellemességgel csendült fel, kétségkívül virtuózan megformált fuvola- és oboaszólamokkal. Kulka János mesebetétje után megint csak az idilli, pasztorálszerű hangvétel bizonyult a zenekar erősségének. A Pavane de la belle au bois dormant tétel hatása a lassú tempóban, s a lassú tempó kontemplatív tartalommal való megtöltésében rejlik, mely sikerült is az együttesnek. Némi hiányt épp az absztraktabb formájú közjátékok hagytak bennem, ahol – hiába tűnik „zárójeles” szakasznak – hevesebb megszólalást vártam. A Laideronnette, impératrice des pagodes zenéje vibráló, keleties fűszerezésű muzsika, mely már-már a groteszkkel kacérkodik. A zenekar kiválóan egyensúlyozott a szertelenség és a raveli műviség között. A zárótételben (Le jardin féerique) azonban, mely leginkább megkívánja az életteliséget, kevés jelét láttam az egyéniségnek: minden úgy szólalt meg, ahogy a nagykönyvben meg van írva, minden a helyén, de ennél nem is jobban.

A szünetet követően Igor Stravinsky Tűzmadár-balettzenéje csendült fel, hasonló erényekkel és gyengékkel. Ahogy a Ravel-mű esetében, itt is képbe kerül egy szvit, jó eséllyel az 1919-es európai változat, és a hallgatói érdeklődés homlokterébe jórészt ezek a tételek kerülnek. Nehéz tehát lerombolni az ilyesféle zenehallgatási módot, mely az ötvenperces balettzenéből harmincat a slágertételekre való várakozással tölt: mikor szólal már meg az Altató, a Korovogy és Kascsej tánca.

Kulka János
Kulka János

A Danubia színpadi játékra nem, csakis a zenére támaszkodhatott, s a kellőképp élénk képzelettel megáldott zenehallgatót könnyedén magával ragadhatta játékuk. Stravinsky zenéje ugyanis az első perctől az utolsóig érdekes, és nem a töltelékütemekkel rövidítette meg a szerző, mikor szvitet készített belőle. (Arra viszont, hogy a Ravel-mű közjátékai is értékesek annyira, mint a törzstételei, nem esküdnék meg.) Aprólékos gonddal megmunkált és feszültséggel telített volt a Tűzmadár érkezése (III.), a következő tételben (IV. A Tűzmadár tánca) a pontosságon túl több könnyedségre, szertelen eleganciára lett volna szükség. Nem mintha az előadás híján lett volna eleganciának: a hatodik tétel lamentáló hangja egyszerre kecsességével is kitűnt, nem sokkal később pedig a scherzo (A hercegnő játéka az almákkal) üde játékosságában gyönyörködtünk. Még inkább a mesés gazdagságú és népi dallamokból építkező körtánctételben, ahol az egymásba fonódó dallamok melodikusságát a zenészek egyen-egyenként garantálták. Kascsej tánca pedig – ha nem is ereszkedett diabolikus mélységbe (értsd: a pokol hetedik bugyrába) – kellőképp fulmináns és sodró iramban szólalt meg, hogy aztán a Berceuse és Kascsej halálának tragikus hangjainak szelídsége és fájdalma ellensúlyozza. A XV. tétel méltóképpen koronázta meg a művet, ezúttal felesleges visszafogottság nélkül, bátran szóltak a Tűzmadár hangjai.

Az együttes Gyermekek vagyunk című koncertsorozata így lezárult, én pedig úgy érzem magam, mint A szegény kisgyermek panaszai olvasása után. Hogy ez csupán álruhája az ártatlan naivitásnak, és észrevétlenül már az élet és halál kérdéseiről mesélnek nekem a művek.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. január 12.