Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PÁRHUZAMOS VALÓSÁGOS

Don Quijote voltam / Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros
2016. jan. 14.
Reménytelen szélmalomharc Dunaújvárosban? Igen és nem: Hegymegi Máté rendezése élt egy hónapot. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
A kritikáról és értelméről is kell most gondolkodni, hiszen amellett és azon túl, hogy szocializációnkkal, érzékenységünkkel vagy éppen érzéketlenségünkkel ott állunk egy-egy publikált szövegünk mögött, a színikritikának van, lehet marketing funkciója is. Amikor e sorokat írom, nem tudom ezt nem észben tartani: aki teheti, menjen Dunaújvárosba, és nézze meg a Don Quijote voltam utolsó előadását január 16-án. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Titokban pedig reménykedem, hogy ez az utolsó nem úgy az utolsó: ahhoz, hogy valami történjen a színpadon és a nézőtéren, pontosan ilyen előadásokra lenne szükség. Ugyanakkor megint kiderült, hogy a színház nem légüres térben létező dolog, vagyis a kontextus figyelembe vétele és az időzítés alapvető fontosságú. Az a tény, hogy Dunaújváros színházba járó közönségének egy tekintélyes része hangosan leszavazta ezt az előadást, nem őket minősíti, de még csak nem is a produkció milyenségéről tanúskodik. Inkább egymás melletti elbeszélésről, ha úgy tetszik, a vágyott és a valódi ellentétéről van szó.
Valahogy úgy, mint a Don Quijotéban, amiről ha rögtönzött kimittudot rendeznénk, a Cervantes-filológusoktól eltekintve a legtöbb embernek maximum a szélmalomharc, a nyurga lovagnak meg az oldalán poroszkáló kövérkés társának az emblematikus képe ugrana be. Akiknek ötösük volt magyarból, még megemlítenék az imádott hölgyet, Dulcineát vagy a botcsinálta paripát, Rocinantét, és a felsorolás nagyjából itt be is fejeződne. Don Quijote – sok más sorstársához hasonlóan – mára csupán egy ikon, egy kép: az alakjába sűrűsödő mélyebb jelentések elvesztek, szinte nyom nélkül felszívódtak. Lehet ezen búsulni meg „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondatokkal a kezeinket tördelni, de ez sokszor nem több képmutatásnál. Tényleg, mi dolgunk van ma egy XVII. századi lovagregénnyel?
Szinte semmi és nagyon is sok egyszerre, ez derül ki a Don Quijote voltam című előadásból, ami nagyon messziről indít, hogy aztán röpke másfél óra alatt eljusson a Tükörlovaggal vívott végső összecsapásig. A távoli, a színházcsinálás lehetetlenségével foglalkozó, hosszadalmas és mulatságos nyitány valójában persze a regény leglényegét, az írásra/alkotásra való állandó önreflexiót ragadja meg, s az öncélúnak és kuszának tűnő, valójában igen okosan megtervezett szerkezet leképezi a Cervantes-szöveg epizodikus, sokszor váratlan elhallgatásokkal és újra nekilódulásokkal operáló struktúráját. 
Kiss Attila
Jankovics Péter és Kiss Attila
Első látásra nehéz párhuzamot látni a Hegymegi Máté rendező és Gábor Sára dramaturg közötti együttműködés előző, jelentékeny állomásával, a Szkénében játszott Kohlhaasszal, dramaturgiai hasonlóság mégis akad. A történet lineáris elmesélésén (ha úgy tetszik: újramondásán) túl a fiatal alkotókat sokkal jobban izgatja egy hangulat, egy atmoszféra, egy markáns értelmezés sűrű, gyakran áttételes képekbe komponált színrevitele. Sokat (a reakciókat elnézve: Dunaújvárosban egyelőre túl sokat) bíz ez a felfogás a nézőre; olyan partnernek tekinti, akinek van elég türelme, ideje és tere ahhoz, hogy rájöjjön, ő itt a játék része. Más szóval a játék akkor fog csak működni, ha ő is beszáll. Nem olcsó interakcióról beszélek, hanem arról, hogy el kell telnie némi időnek ahhoz, hogy a néző felismerje: amikor a színészek hosszan értekeznek arról, hogy ez csak egy próba, hogy a rendező autója defektet kapott útközben, úgyhogy ma itt nem lesz előadás, az nagyon is hozzátartozik a Don Quijote-sztori magjához. 
És ezt a kint is, bent is játékot a más stíluson és műfajokon szocializálódott dunaújvárosi színészek a Szputnyikból idehajózott Jankovics Péterrel az élen igazán pompásan űzik. Jankovics korán egyértelművé teszi, hogy ha már egyszer Don Quijotét játszanak, a címszerep alkatilag mindenképp őutána kiált, és erről igyekszik meggyőzni a kissé tanácstalan és titokzatos szerzőt, Végh Zsoltot. Ő ügyesen manipulálja a durcás színészeket (Tőkés Nikoletta, Lapis Erika, Gasparik Gábor, Fritz Attila, Horváth István), akik persze egytől egyig egy rendes darabban akarnak főszerepet játszani. 
A színházi sztereotípiákkal és közhelyekkel, belső poénokkal teli civakodás után, amiben valóság és fantázia határai szépen egymásba olvadnak, megjelenik végre Don Quijote, akit nem egészen ilyennek képzeltünk. Don Attila, azaz Kiss Attila jól érzékelhetően egy párhuzamos valóságban létező figuraként toppan be, önmagába vetett hite megingathatatlan. A többiek először egyszerűen hülyének nézik, lesajnálják, de végül megváltozik a hozzáállásuk: ha nem is látványosan, de érezhetően óvják, védelmezik a „beteget” azzal, hogy elfogadják és betartják az általa diktált játékszabályokat. Ennek köszönhető, hogy végül olyan, hosszú idő után nem csak szavakban, hanem képekben és akciókban is megszülető színház részesei lehetnek, amiben már ők is nagy kedvvel vesznek részt, és közben a társukért érzett aggodalom felülírja zsigeri tiltakozásukat, elfeledteti saját, önző vágyaikat. Észre se veszik, és közösségként, csapatként kezdenek működni, ahol mindenki egyért dolgozik. 
A képek forrása: Bartók Kamaraszínház
A képek forrása: Bartók Kamaraszínház
Don Quijote fejének belsejében, ahol előadáshosszat vándorlunk, bőséggel akadnak különös szabályok, és a színpadon „felejtett” tárgyakból, kellékekből magának lovagi páncélt és kisebb fegyverarzenált barkácsoló kortárs lovag vehemenciájának nehéz ellenállni. Amikor már a koncentrikus körökben előre haladó előadásban elkezdünk a cervantesi figurához közelíteni – és érdemes Kálmán Eszter jelmezeinek hétköznapiból regényessé történő átváltozására, Fekete Anna kis túlzással nem létező, de valójában nagyon is trükkös és nagyszabású mechanikus díszletének az átalakulásaira figyelni –, akkor sem úgy történik semmi, ahogy azt előre elképzeljük. A jó és rossz lovag közötti összecsapások komikus és veszélyes párbajok lesznek, ló és gazdája olykor pozíciót cserél, lecsúszott színésztől a múló rosszullétig megelevenednek a szóképek, a színészek meg egy jó szóviccért talán még a lelküket is eladnák. Kiderül, hogy a szerelem testetlen, mégis fémes hangon tud közbeszólni a legváratlanabb pillanatokban, hogy a félelmetes oroszlánon lehet tele szájjal kacagni, meg hogy a színpadmester még a búsképűnél is nagyobb úr. 
És ez tényleg így van, hiszen arról egy percre se lehet megfeledkezni, hogy színházban ülünk: a játszók ezt folyton tudatosítják bennünk, magukban, egymásban. Don Attila és az őt borzadva vagy megértéssel figyelő néző-színészek ezen az estén a komolyan vett játékról, a humor hatalmáról, a lefitymált popkultúra törmelékei és a fenséges szépirodalom közötti átjáróról, a vidéki színészlét és/vagy az új generáció lehetőségeinek ironikus számbavételéről kapnak mesterkurzust. A keretként működő fináléban érdemes visszagondolni a nyitó jelenetben elhangzott, mentegetőző, már akkor is többértelmű mondatra: „A rendező még nem érkezett meg.” Dehogy is nem, már itt van közöttünk, figyeljük együtt, merre halad tovább az úton. Érdemes.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek