Mai rohanó világunkban valószínűleg nem tudunk mit kezdeni a három egyfelvonásossal, hiszen az Erkel Színházban is csak a premieren adták le egy este mindhárom operát, a többi előadáson csak kettőt-kettőt választanak ki, pedig két rövid szünettel a három nagyjából egy-egy óra terjedelmű opera még mindig nem teszi ki egy Wagner-zenedráma időtartamának töredékét se… Persze a legnépszerűbb darab a Gianni Schicchi, és a Magyar Állami Operaház előadásain is ez a legnagyobb közös osztó.
A köpeny |
A három darab első ránézésre nem kapcsolódik egymáshoz a cselekmény tekintetében, noha a halál mindegyikben központi témává válik, még a vígoperában is, csak éppen más-más életszakaszában talál rá egy-egy szereplőre. (Nem mintha nem a halál lenne épp a legtöbb opera végkifejlete vagy akár kiindulópontja…) Ugyancsak fontos közös momentum, hogy az egyfelvonásosokban mindenki mástól várja a boldogságot. A köpenyben a titkos-bűnös új szerelem lehetne a megváltás, az Angelica nővérben maga Isten, de aztán mégis drasztikusabb eszközökhöz folyamodik a címszereplő, hogy mielőbb újraláthassa halott gyermekét, a legnagyobb kontrasztot pedig a Gianni Schicchi hozza, amelyben eszünk ágában sincs siratni a halottat, mivel mindenki csak a megboldogult vagyonára vágyik.
Már a premiert megelőző sajtótájékoztatón is elhangzott a koncepcióról, hogy megpróbáltak közös pontokat találni, és ez leginkább a díszletben nyilvánult meg. Ahogyan Zöldy Z Gergely látványtervező és Anger Ferenc rendező fogalmazott, igyekeztek leszűkíteni, „satuba szorítani” a teret, ami egyfajta intimitást eredményezett mindhárom előadás esetében. A három darabban a tér azonos szerkezettel, vázzal bírt. Ezen felül vagy belül még közös pont volt A köpeny tutajának elején található Santa Maria felirat, ami az Angelica nővér kolostori közegében is adekvát módon maradt meg, valamint a Gianni Schicchiben is szerepelt, egészen addig, amíg le nem verték az „M” betűt, ezzel a minimális kis fricskával változtatva „szent áriává” a nagyjából a színpad közepén elhelyezett feliratot.
Angelica nővér |
A tér leszűkítését különösen A köpenyben érezhetjük, hiszen a Szajna partján álló uszály egy szűk csatornában áll, ráadásul egy híd alatt. Itt a fények is érzékletesek, másrészt a Michele és Giorgetta kihűlt szerelme eredményezte konfliktust plasztikusan, noha nem túl eredeti módon ellensúlyozta a hídon enyelgő fiatal pár. A legtöbb ötletet a Gianni Schicchiben láthattuk, ahol a reneszánsz környezetben a falon lévő reneszánsz képek is torzítva, parodizálva jelentek meg, és a legnagyobb humorforrást az elhunyt Buoso Donati holtteste jelentette, hiszen amikor lehúzták róla a takarót, az óriási halottas ágyon egy hatalmas, embernél is nagyobb méretű játékmackót láttunk. Ezenfelül gyakran a szereplőknek is egyfajta rajzfilmszerű mozgást írt elő a rendezés, ami szintén szórakoztatóra sikerült. Ezeket leszámítva a valójában hagyományos színrevitelben különösebb ötlettel nem találkoztunk, az Angelica nővérben a giccses „angyalok kara” jellegű finálé pedig kifejezetten zavart.
Ráadásul az énekesek is a szokásos klisés mozdulatokat produkálták: tárt karok, szívhez kapások, gyötrődő arckifejezések. Játékban nagyon kevés kivételt említhetünk: A köpenyben Wiedemann Bernadett Szarkája, majd a Gianni Schicchiben Zitája tartogatott eredeti, kifejezetten mulatságos mozzanatokat, az Angelica nővérben Komlósi Ildikó már a megjelenésével tekintélyt parancsolt, a Gianni Schicchiben pedig lenyűgözött címszereplőként Kálmán Péter (néhány túlkapást leszámítva), de megfelelően karikírozottra, sőt viccesre sikerült Simoneként Szüle Tamás, illetve Mitilineou Cleo (Nella) játéka is.
A zenekart Kesselyák Gergely vezényelte, kezei alatt energiával és lendülettel keltek életre Puccini széles ívű dallamai, továbbá pazar pasztellszínek szólaltak meg, ahol a partitúra úgy kívánta. Az énekesek ezzel szemben vegyes teljesítményt nyújtottak, de a terjedelmi korlátok miatt csak a főbb szerepekre szorítkozunk.
Gianni Schicchi. Fotók: Nagy Attila. A képek forrása: Magyar Állami Operaház |
A köpenyben Szemerédy Károly hiteles alakítást produkált kiégett, csalódott Micheleként, határozottan szólt baritonja, Sümegi Eszter Giorgetta szerepében hozta a tőle megszokott színvonalat, Fekete Attila viszont túlharsogott mindenkit Luigiként, emiatt amúgy színgazdag tenorja gyakran csorbát is szenvedett.
Létay Kiss Gabriella érzékenyen énekelte Angelica nővér szerepét, viszont játéka leginkább a már említett klisékből építkezett, arckifejezése is nagyon gyakran hol szenvedőre, hol már-már szinte eszelősre váltott. Komlósi Ildikó hangja nem mindig makulátlan, de kisugárzása, formálása páratlan, ami nagy hatással volt az egész előadásra, noha egy viszonylag rövid jelenetről beszélünk.
A Gianni Schicchiben Kálmán Péter nemcsak játékával mulattatott, buffója színes-változatos, alakítása minden tekintetben szórakoztató volt. Sáfár Orsolyának jutott Lauretta szerepe a híres-hálás O mio babbino caro kezdetű áriával, amellyel megpróbál édesapjára hatni. A hatást bájával is erősítette az énekesnő, hangban is szép, ügyesen formálta az íveket, de valami hiányzott a teljesség érzetéhez, és ez nagyjából az egész estéről elmondható. Telhetetlenek persze ne legyünk, de azért a szemet-fület gyönyörködtető boldogságot még mi is tovább kereshetjük.