Az előadás sikere – a dübörgő taps és az ováció – csak egy fergeteges rock-koncertéhez mérhető. Ilyen üdvözült képpel égre vigyorgó nézőket a CIE 111 társulat IJK című ládás-labdás-zenélős produkciója után láttam a teremből előhömpölyögni annak idején (aki ott volt, tudja, miről beszélek). Az a hét-nyolc évvel ezelőtti este egy szüntelen erősödő vonulat egyik első igazi fénypontja volt: a Trafó jó ideje tartó érzék-, lélek- és agykondicionáló tréningjét jobbnál jobb újcirkuszi előadások sora fémjelzi. A közönség kemény magja mára alighanem függő lett, de talán keveseknek tűnt fel, hogy a programszervezők úgy szerettetik és ismertetik meg velünk ezt a még mindig fiatal – vidítóan dinamikus – műfajt, ahogyan évtizedekkel ezelőtt a kortárs tánc lassan beszivárgó világjelenségeire nyitották rá a szemünket itt (és korábban a Petőfi Csarnokban).

Az „újcirkusz” a kortárs előadó-művészet húzóágazata lett. A tradíció villámsebes megújítása, a műfaj határainak lebontása következtében képes magába szívni mindent, ami a képzőművészetből, a színházból, táncból, zenéből – és nem utolsó sorban a fizikából és a modern technológiákból – beemelhető; ugyanakkor letagadhatatlanul erős hatással van a megújuló társművészetek alkotóira: inspirál, bekéredzkedik a színpadra, erjeszt, megtermékenyít. A szaporodó fúziós előadások egy részét kategorizálni is szinte lehetetlen. A jobb híján újcirkusznak nevezett műfaj ugyanakkor rengetegféle színt mutat. Van, hogy a hagyományos cirkusz sokfélesége mellé még újabb hatáselemek sorakoznak, máskor az általában csak néhány műsorszámnyit kitöltő speciális attrakció szélesedik egész estés, koherens színi eseménnyé.  

A Simple Space (kb: Egyszerű tér – vö. Üres tér) című előadás egyik különlegessége, hogy az akrobatikus és egyensúlyozó elemekre (valamint remek zenei hatásokra) épülő esemény valódi színház, pontos dramaturgiával és koreográfiával. Katarzis, izgalom, átélés, „a hitetlenség felfüggesztése”, elementáris bevonódás: ezt érik el a játszók, nem kevesebbet. Nemcsak miattunk, de helyettünk teszik csúffá a test fizikai határait. Mintha bizony a nehézkedés tényleg csak áltudósok kitalációja volna.

Nem tudni, kinek vérpezsdítőbb bemelegítés a néhány perces intró: a szereplők le-föl szaladgálnak, meg-megtorpannak; egyszer csak egyikük megdermed, és elkiáltja magát: „falling!” (kb.: dőlök, zuhanok), merev testtel dőlni kezd, azaz rábízza magát a gravitációra. Ilyenkor valamelyik társa kénytelen csapot-papot otthagyni: ugrania kell, hogy elkapja, megtámassza, alányúljon, alátérdeljen. Aztán a tér különböző pontjairól egyszerre szól a kiáltás, és mindegyiküket meg kell mentenie valakinek. Közben egyre bonyolultabb csoportozatok, formációk alakulnak: előfordul, hogy az obligát rikkantás után a magasból, egy épülő embertorony legfölső szintjéről zuhan az artista. Csodás összpontosítással és fegyelemmel, de úgy űzik ezt az egyre veszettebb tempójú játékot, mintha csak a játszótéren volnának. Minden körnél, minden lendületvételnél, minden sikeres mentés után keresik a tekintetünket, arcukra rá van írva: „Ugye, milyen ügyesek vagyunk, ugye, ti is velünk örültök?” Bizony, nagyon ügyesek és igen, velük örülünk.

A szögletes kis „manézs” belsejében zajlanak az attrakciók. Rövid, intenzív, attraktív, ámulatba ejtő mozdulatsorok. Erő, ügyesség, ritmus parádéja. A játszók továbbra is ki-kiszaladnak a szélek felé, hogy sarkon fordulva lendüljenek rá a következő feladatra. Felénk villantják meleg tekintetüket, közvetlen mosolyukat, hogy a játéktér peremén ülők hálától sugárzó képéről „visszapattanva” folytassák még magasabb szinten. Egy fiatal artistanő magasra kapaszkodik és kiegyenesedik: ő az embertorony csúcsa. A torony azonnal megindul, valami „nagy dolog” következik. Mindannyian veszettül koncentrálnak. Ő is ott, a csúcson. Mégis talál egy töredékmásodpercet, hogy apró szemöldökrántással kimosolyogjon: „Figyelitek?”

Visszatérő motívum a vetélkedés, az erőpróba. (És a meccs sosem előre lefutott. A helybőlszaltó-vetélkedőt például hajszál híján a legtestesebb fiatalember nyeri.) Kötélugró-verseny kezdődik. Három férfi áll kint. Az egyre szédítőbb sebesség mellett egyikük hibáz. Engedelmesen leveszi a trikóját. Néhány néző elmosolyodik. A második körben más veszít, trikó le. Most már többen is látják, mire megy ki a játék. Valahányadik nekifutásra két „versenyző” is egyetlen szál alsónadrágban marad, a harmadik állig felöltözve. Ám ő most visszalép a további küzdelemtől. A közönség már kórusban nevet: értjük – innen kezdve bármelyikük veszít, mi nyerünk. 

Amikor hőseink levegő-visszatartó vetélkedőt rendeznek, azért szurkolnánk, hogy minél tovább bírják. Csakhogy! Egy társuk ezalatt tótágast áll, de lábaival, egész testével kalimpálva újra és újra jelzi, alig képes így megmaradni. És mint a legremekebb bohócok, ebben az „úristen-mindjárt-leesem”-játékban mutatja meg legelképesztőbb képességeit. Konfliktusba kerülnek tehát a vágyaink, hisz az ő érdekében éppenséggel azért drukkolunk, hogy a versenyzők ne bírják tovább. Bonyolult nézői lélekállapot. Ugyanez az artista aztán egy handstand-boton, kéztámasz nélkül, fejen állva várná ki, amíg egy nézőnek sikerül kiraknia a Rubik-kockát, végül inkább elkéri, és befejezi önmaga. Ám amikor föllélegeznénk, hogy végre lejöhet, kapálózik még vagy fél percet, hogy erejét-ügyességét (és fizikai humorát) tovább csodálhassuk.

Egy artistanő középre helyezi a handstand alapjául szolgáló deszkalapot, beletűzi a tenyérnyi platóban végződő támaszrudat, alig értelmezhető egyensúlygyakorlatok sorába kezd (miközben a test különös pózokba feszül a levegőben, súlypontja oldalt több arasznyira esik az alátámasztó kéz- vagy láb meghosszabbításától). Segítői a közönséghez fordulnak, de a korábbiaknál most tovább mennek. Magukkal visznek egy-egy nézőt a színpadra, és az így kibővült csapat a földre fekszik: fejjel a deszkalap felé – mint megannyi embersugár – körbeveszik az egyensúlyozó szólistát. Aki bonyolult mutatványaihoz újra és újra kinyúl-kilép, hogy a segítők („profik” és amatőrök) felkínált tenyerét használja támaszték gyanánt. Noha a bonyolultabb feladatok mindig a profiknak jutnak, az „amatőr” is tudja, hogy részvételén sok múlik. Az est egyik legszebb színházi pillanata, amikor valamelyik elképesztő egyensúlyállás után a „kinti” nézőkkel együtt tapsolni kezd egy földön fekvő társunk is, majd láthatóan elbátortalanodik, abbahagyja. Ráébred, hogy ő most nem csupán közönség, de szereplő is – ráadásul a kezére bármelyik másodpercben szükség lehet!

Az angol gravity nemcsak nehézkedést jelent. Valahányadik (itt előzékenyen háttérbe húzódó) jelentése: komolyság, fajsúlyosság. Vagyis a társulat szép nevét úgy is fordíthatnánk: Komolyság? Viccelsz? Játszanak, jó kedvvel, bő humorral, noha persze egy pontatlan részmozdulat, egy elveszített taktus komoly sérülést okozhatna.

Játszanak, és mi hálásan nézzük. A boldog-felszabadult taps csakis azért szűnik, hogy elengedjük végre őket: hadd menjenek pihenni. Ők azonban nem engednek el bennünket. Az előcsarnokban felsorakoznak két vonalba. Köztük haladunk kifelé, szót váltunk velük, megköszönjük, mielőtt elköszönnénk. Nincs a gesztusukban álság, nem ígérünk egymásnak semmit, amit meg ne tarthatnánk: nem cserélünk telefonszámot, mégsem idegenként köszönünk el. Ez az utolsó kép, amit magunkkal viszünk, tudjuk, hogy jár mindannyiunknak: nyílt tekintet, mosoly, (csöppet sem korai) közös öröm.