A Ványa bácsi előzményeként – előtanulmányaként, első változataként – számon tartott A manót Csehov 1889-ben írta. A négyfelvonásos vígjáték bővelkedik kacagtató párbeszédekben, komikus szituációkban, miközben azért a történet kerete a sivár, orosz vidéki élet, amely egyhangúságával, változni és változtatni képtelenségével megfojt minden vágyat, s elpusztítja azt, aki innen ki akar törni. Csehov elégedetlen volt művével, ezért néhány évvel később újraírta – ez lett a Ványa bácsi -, így tagadva meg a történet korábbi változatának cselekményvezetését, többek között a már-már boldog lezárást.
 Jelenet az előadásból |
A dráma egy évvel később nyomtatásban is megjelent. Moszkvában 1892-ben mutatták be, Sztanyiszlavszkij rendezte. 1982-ben Zsámbéki Gábor az új Katona József Színház nyitó előadásaként nem az „érett” művet, a Ványa bácsit, hanem A manót rendezte meg (Jelena Udvaros Dorottya, a földbirtokos-orvos/Asztrov Cserhalmi György, Vojnyickij/Ványa Sinkó László volt). Emlékezetes, ars poetica-hirdető előadás volt: Zsámbékit jobban érdekelték A manóban még lezáratlan, bizonytalanabb életsorsok, az előttünk alakuló jellemek, mint a Ványa bácsi reménytelenül megcsontosodott sivársága, boldogtalanságra ítélt hősei. Hazánkban előtte és azóta is – 1920-ban játszották először Magyarországon, legutóbb ugyanebben az évadban Miskolcon Szőcs Artur rendezte meg – a Ványa bácsit játsszák. Mint minden klasszikus esetében, a Ványa bácsi-előadásoknak is arra kell válaszolniuk, vajon a dráma milyen új értelmezésére talált rá a rendező, a történet milyen új hangsúlyokat kaphat, amelyektől itt és most fontos és izgalmas lehet közönségének.
Gyanakvást keltően csehovi a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében Réthly Attila rendezte Ványa bá díszlete (Takács Lilla munkája, ő a jelmeztervező is). A címváltoztatással beígért, maira hangolt lazaságnak kifejezetten ellentmond ez a színpadkép: egymásba átfolyó szoba-szalon, szürke, kopott falak, jobb napokat látott, fehér ülőgarnitúra, asztal funkcióját ellátó utazóláda, jobbra hátul fehér zongora, balra egy igazi (nyilván a franciás elegancia iránti vágyat megidéző) rekamié, rozoga tálalószekrény (persze az elmaradhatatlan vodkásüvegekkel). Szemben az üveges ajtók-ablakok mögött rejtőző kert – a Három nővért, vagy a Cseresznyéskertet is minden további nélkül el lehetne játszani ebben a díszletben. Az andalítóan hagyományos képbe belezavar a zongorán álló, a múlt század hatvanas éveit idéző zsebrádió…
 Nagy Cili, Trokán Péter, Mertz Tibor és Hartai Petra |
Hamvai Kornél új fordításában szólal meg Csehov drámája, olyan fordulatokkal, mint „lezsibbadtam”, „hülye vagyok”, „jöttem, mint a golyó”, „lenulláztam legszebb éveimet”, és így tovább. Jól mondható szöveg, a látvány-kontextussal folyamatosan feszültséget teremt s felerősíti a csehovi világnak az elmúlt évtizedekben született, legjobb előadásokban megismert, egyszerre tragikus és komikus mivoltát. Izgalmas rendezői koncepció irányítja tehát az előadást: minden és mindenki, elsősorban is a belső és a külső értékek lefokozottan jelennek meg, már-már puszta lényegükre koncentráltan, pőrén, lecsupaszítva.
Ványa bácsi (bocsánat: Ványa bá, Mertz Tibor) ebben az értelmezésben nem azért végtelenül megkeseredett, majdnem gyilkosságig jutóan indulatos, mert egy végigrobotolt élet kudarcával, egy arra érdemtelen emberért vállalt, élethossznyi áldozat értelmetlenségével kell szembenéznie, hanem mert esélye sincs elnyerni Jelena, az öreg professzor-fivér tündöklően szép, fiatal feleségének szerelmét. Csakhogy itt ez a Ványa bá nem is olyan nagyon szerelmes. Ráadásul meglehetősen túlkoros is (a szövegben elhangzó „negyvenhét éves vagyok”-ot Mertznek a figurát öregítő alakítása tükrében nyilvánvalóan szándékos színpadi túlzásnak tekinthetjük, s az elfogadható illúziókeltés világába utalhatjuk). Mertz Ványa bájának legtöbb szerelmes gesztusa nevetséges, eltúlzottan indulatos, patetikus, komolyan aligha vehető. Vallomásai, rózsacsokor-hurcolása, zsémbes kifakadásai, sok-sok bohóckodása, de még a záró jelenetet előkészítő pisztolylövései is egy formátum nélküli ember hétköznapi kudarcsorozatának részei.
 Hartai Petra és Bajomi Nagy György. A képek forrása: Weöres Sándor Színház |
De Asztrov (Bajomi Nagy György) sem jár itt sokkal jobban. Alkatilag nem tartozik a Darvas Iván (1962), Huszti Péter (1982), Cserhalmi György (1982), Andorai Péter (1984), Szervét Tibor (1996), Hegedüs Hegedűs D. Géza (2010) szerepértelmezési vonulatba, de ez természetesen nem baj, sőt, hiszen így igazodik a legpontosabban a fentebb vázolt rendezői koncepcióba. Ebbe az Asztrovba nem a külseje miatt szeret(hetne) bele Jelena, de még csak nem is intellektusa, környezetéből kirívó, világmegváltó ökológiai tervei miatt – holott a térképmagyarázási jelenet az előadás csúcspontja, Bajomi Nagy itt remekel – hanem: csak. Mert nincs más. Bajomi Nagy 2001-ben Ványa bácsi volt Pécsett (Rázga Miklós rendezésében) – elég, ha ennyit tudunk, hogy megértsük Réthly Csehov-interpretációjának lényegét. Az érzelmek megszületése teljesen függetlenné válik a külső és belső értékektől. Nincsenek ok-okozati összefüggések, ne is keressük őket, érzelem-toposzok vannak, ezek működtetik (leginkább rosszul…) a világot.
Ugyanez vonatkozik Jelenára is. Az orosz vidék végzet asszonya, aki ugyanolyan, sehová nem vezető, apró érzelemkitörésekkel szenvedi végig életét, mint a környezete. Mégis, ebben a Réthlynél erősen elrajzolt, a Csehovnál mégiscsak kitapintható értekeitől (amilyen például a szépség, az elvágyódás, a tiszta erkölcs, a munka becsülete) megfosztott világban Jelena az elérhetetlen csoda, a kudarcra ítélt életek egyetlen menekülési útja – legalább Ványa, Asztrov és a professzor számára. Lukács Margit (1952), Ruttkai Éva (1970), Takács Kati (1982), Udvaros Dorottya (1982), Hámori Gabi (2010) Jelenájában a közös pont az ellenállhatatlan női csábítóerő. Nagy Cilinek azt a nehéz feladatot kell megoldania, hogy miközben egyáltalán nem hangsúlyozza a nő külső és belső értékeit (szépség, tiszta, ártatlan gondolkodás), el kell hitetnie a szövegbe foglalt tényt: ennek a nőnek a szerelméért minden férfi odaadná akár az életét is. A házsártos és elrajzoltan zsarnok Szerebrjakov professzort Trokán Péter játssza, kitűnő színekkel, megfelelően tenyérbe mászó nagyképűséggel és életidegenséggel, de sehol sem enged a csábításnak, és nem csinál paródiát ebből az elviselhetetlen önzés karikírozásával. A többiek – Szonya (Hartai Petra e.h.), Vojnyickaja (Vlahovics Edit), Tyelegin (Orosz Róbert) – pontos, fegyelmezett alakításokkal gazdagítják az előadást.
Lehangolóan sivár, fásult világot állít elénk Réthly, ahol megállt az idő – a szöveg szerint tavasz, kora nyár van, a színpadra mégis őszi falaveleket sodort be a szél. Ez az időtlenség lesz az előadás slusszpoénja is: Szonya és Ványa bá újrakezdi monoton, a professzor és felesége látogatása miatt éppen csak félbehagyott munkáját, a gazdasági elszámolások iktatását, csakhogy előbb a csehovi toll-papíros megoldással, majd ezt felváltja a számítógép, laptop, végül ultramodern érintőképernyőn puszta kézmozdulatokkal számolnak tovább. Hatásos, bár az én ízlésemnek túlságosan szájbarágós tanulság-összefoglalás, miként az volt a színpad elején elhelyezett farönk, benne a baltával, amelyet természetesen minden szerencsétlen életű szereplőnek legalább egyszer meg kell lóbálnia, és bele kell vágnia ebbe a rönkbe.