Szendy Szilvi, Lévai Enikő

Az I. világháború kitörése előtt öt perccel magyar operettet írni a cári Oroszországról és az ott turnézó francia énekesnőről: a jelenből visszatekintve könnyen azt gondolhatjuk, Jacobi Viktor 1914-es nagyoperettje akár a rossz időzítés mintapéldája is lehetne. A Sybill ehhez képest elég jól átvészelte a világtörténelem kedvezőtlen fordulatait, s magát Jacobit épp e mű sikere repítette London, majd a világháború kitörésekor Amerika felé. Belőle, ha megéri, nagy király vált volna, ám Jacobi a negyvenet se érte meg, s mi máig harminc táján komponált két művét, a Leányvásárt és a Sybillt emlegetjük, meg persze nézzük és hallgatjuk kedvtelve.

Fiatal volt a zeneszerző, s negyven alatt járt még a két librettista, Martos Ferenc és Bródy Miksa is, amikor a Sybill megszületett, s e fiatalos jelleghez jól illik most az új bemutatót jellemző lendület. Szabó Máté rendező és egyenrangú alkotótársa, a koreográfus Bodor Johanna erősen meg- és átmozgatta a Budapesti Operettszínház társulatát, amely a jelek szerint hálásan fogadta a szokott praxistól eltérő munkamódszer és színházi gondolkodás megjelenését. A darabot keretbe foglaló visszatekintés, vagyis az öregek otthonából emlékeibe visszarévedő idős Sybill többszöri megjelenése ugyan nem hat forradalmi újdonságnak tán még ezen a színpadon se, azonban a kivitelezés elánja és eleganciája így is üdítő. S még üdítőbb, s immár valósággal frappírozó jelenség, hogy többeknél színészi erőkifejtés, mi több, színészi alakítás válik észlelhetővé – érezhető ambícióval közelítve a valódi színház és a valódi operettjátszás világát. Igaz, e közelítések mintha még két külön univerzumnak sejtetnék a színházat és az operettet: a színészvezetés olykor háttérbe húzódik, amint beindul az operett, s teret enged a bevett eszközök alkalmazásának.

Oszvald Marika

Kocsis Dénes (Poire) például színészként mutatja fel magát minden olyan pillanatban, amikor kimerült idegzetű és a testi bizalmaskodástól idegenkedő ifjú férjet játszhat, de táncoskomikusi üzemmódjában némiképp eltávolodik e figurától, s ilyenkor leginkább bájos rutintalanságával hat. Halmozott rutinnal lép viszont színpadra a formailag második, gyakorlatilag első táncoskomikus-szubretti vonalat alkotó Oszvald Marika (Olga) és Mészáros Árpád Zsolt (Kormányzó), s jelenlétüknek épp az kölcsönöz különös jelentőséget, hogy mindketten eltávolodnak sokszor jól bevált megoldásaiktól. Oszvald mindent elsöprő erejét ez persze nem érinti, viszont Mészáros szinte felismerhetetlenné alakul szerepében, s ez korántsem csupán a jelmez érdeme. (Igaz, színészi energiája még nem tart ki az előadás végéig: Kormányzója a második részben észrevehetően fárad és veszít az érdekességéből.)

A címszerepben Fischl Mónika nem csupán szép hangon énekel, de birtokolja azt a kissé hűvös, ám színpadon mindig nagyon hatásos női objektivitást is, amely nélkül nincs igazi primadonna. Szerelmes gárdahadnagyát Dolhai Attila (Petrov) alakítja: az Egy anya története bemutatója után most ismét a pillanatnyi indiszpozíción túlmutató vokális problémákat érzékeltetve a hallgatóval. Dolhai mintha nem is dallamokat énekelne immár, hanem kvantumokban küld fel egymás mellé különböző hangmagasságokat, melyekből jó esetben kialakul a szólamára emlékeztető hangzás. Ám e jó eset egyre ritkább. A Nagyhercegként fellépő Vadász Zsolt egészséges tenorhangjával részint kontrasztot teremtett, részint önkéntelenül is megbontotta a Sybill alapképletét. (Az előadásban uralkodó tenor-túlsúly amúgy önmagában is meg- és átgondolandó.) E képlet kényes egyensúlyát amúgy Frankó Tünde (Nagyhercegnő) szereplése is erősen veszélyeztette, mert a prózában megjelenő asszonyi rezignációhoz és okossághoz alakításában az énekhang öregedése-fáradása (valamint egyes mássalhangzók kiejtésének krónikus problémája) társult.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

„Gáspár Margit, Bródy Tamás és Fischer Sándor átdolgozásának felhasználásával mai színpadra alkalmazta: Ari-Nagy Barbara és Szabó Máté” – áll a színlapon a közlés, jelezve, hogy a százegy éves Sybillt sem kerülte el az operettek örök sorsa, az átírás. Az új változat összességében jól sikerült; a Nagyhercegnő köszöntésére felvonuló, s egyre fogyatkozó számú fehérruhás szüzek minden egyes megjelenése zajos tetszésre lel, s korántsem érdemtelenül. Azt már ugyan nem könnyű értelmezni, hogy miért van vészfék, vagyishogy vészjelző a kormányzósági székváros hoteljének falán, s ha már egyszer van, akkor miért marad érdemi következmény nélkül a meghúzása, ám ennyi túlbonyolítás éppúgy megfér egy jobb operettben, ahogyan, lám, megfér ott a jelek szerint egy-egy merészebb színpadi gesztus is.

Az előadás adatlapja idekattintva, a PORT.hu oldalon érhető el.