Timothy and the Things: Anyádék rajtam keresnek / MU Színház
2016.02.21.

Pár perc után már bele is merülök a lendület, az izomerő és a fizika kecses összhangjának csodálatába, ami mindig magával ragad, ha Cuhorka Emese lép színpadra. Tiszta tánc, tiszta látvány – egy darabig. Aztán hirtelen minden megváltozik, minden megkérdőjeleződik, a néző pozíciója legalább annyira, mint a táncosé. DOHY ANNA KRITIKÁJA.

Ám ez a pillanat csak úgy jöhet el, ha előtte létrejön egy bravúrosan egyszerű, tisztán a mozgás esztétikájából születő kompozíció. Cuhorka Emeséhez hamarosan Fülöp László is csatlakozik, és közösen építik föl lépésről lépésre, mozdulatról mozdulatra azt a kártyavárat, amit később szisztematikusan lebontanak. 

Cuhorka Emese, Fülöp László
Cuhorka Emese, Fülöp László
A közös tánc csodálatos: együtt él a zenével, és a test szépsége helyett – ami mindig magában hordozza a giccs és szenvelgés veszélyét – a mozdulat szépsége áll a kompozíció fókuszában. A nem egyszer bizarr testtartások, groteszk pózok ellenére a tánc minden pillanatban gördülékeny és kecses marad. Fülöp László teljesen más energiákat mozgósít, mint Cuhorka Emese – különbözőségükből egyaránt születik harmónia és izgalmas disszonancia. Felváltva, majd együtt is színpadra lépnek, a duókban olykor egyikük irányítja a mozgást, de az alárendelt táncos sohasem másolja, hanem mindig kiegészíti társa mozdulatait, hogy közösen alkossanak egy egységet. Eközben szinte drogként szívják magukba Dvořák zenéjének ütemeit – önfeledten, de minden pillanatban pontos és precíz játékossággal adják át magukat a dallamnak.

Az értelmező nézői tekintet éppen a zenével kapcsolatban szembesül az első konfliktussal. Fülöp László felemelt karokkal várja, hogy társa elindítsa a laptopon a zenét, aki azonban csak táncol az asztal mellett. A férfi táncos erre teljesen kilép a jelenetből, és prózai színészként, szavakkal biztatja Cuhorka Emesét: indítsa már el a lejátszót, nem olyan nehéz az, ott van előtte, direkt az ő laptopját készítették oda, mert azt ismeri. A táncosnő mozgása a furcsa monológ miatt idézőjelbe kerül, az egész figura egy kisagy nélkül született beteghez hasonlít, aki képtelen a célnak megfelelően koordinálni a saját mozdulatait. A korábbihoz nagyon hasonló mozdulatokra nem tudunk többé táncként tekinteni, mi is kívül kerülünk a játékszabályokon, a színházi szituáción, és hirtelen úgy tűnik, hogy egy csapat ember elmélyült, intellektuális áhítatban csodál néhány másik embert, akik mindenféle logika, értelem és funkció nélkül mozognak, rángatóznak a térben, mégsem hív senki orvost vagy oldalog el szemlesütve, zavartan.


Válaszképp hamarosan Cuhorka Emese is elkezdi faggatni a táncoló Fülöp Lászlót: „Ez mi? Kommunikációs szándék? Csak mert itt bökdösöl a testeddel, és nem értem. Mit szeretnél? Lehet, hogy azt hiszed, ez mások számára érthető, de nem, ez így nem tiszta, egy kis támpontra lenne szükségem, tudod?”

Ettől kezdve a két táncos szisztematikusan – tánccal és szavakkal – trollkodja szét az eddig fölépített rendszert: önironikus művészeti ars poeticát hirdetnek („Három dologra van szükség: bátorságra, kultúrára és (ön)szeretetre!”), amit úgy mondanak föl, mint az egymásról puskázni próbáló diákok a leckét. Óriási közhelypuffogtatások („Az idő nagy kincs!”) után a Valahol Európában című musical betétdalát adják elő teátrális koreográfia kíséretében – persze elrontják, és ezért folyton lesnek egymásról, mintha létkérdés lenne, melyik kéz van elöl a karok keresztezésénél. Míg a darab első része jelentés nélküli tiszta tánc volt, addig a második részben olyan fontossá válik a jelentés keresése, hogy az értelmezés gömbje egyre csak telítődik, dagad, míg végül kipukkad, és színes lufidarabokként szállingózik alá.

Mintegy a tánc és a színházi szabályok szétszedett rendszerének illusztrációjaként egyszer csak furcsa videó jelenik meg a háttérben: egy panelház felújításához használt állvány lebontásának gyorsított felvétele. Ezt szürreális, absztrakt felvételek követik: bogarak a fénycső körül egy játékgép hangjaira keringőznek, falevelek repkednek, miközben egy meccs közvetítését hallgatjuk, végül recsegő rádióbeszélgetés hallatszik. A zárlatban egy operettszerű finálé elnyújtott hangjai szólnak.

Fotók: Hevér Zsófia. Forrás: PORT.hu
Fotók: Hevér Zsófia. Forrás: PORT.hu
A kortárs tánc befogadásakor a nézők gyakran a tiszta táncoknak is jelentést próbálnak tulajdonítani. Az értelemkeresés vágya olyan erős, hogy időnként mintha még az alkotók is igyekeznének megfelelni az értelmező befogadásnak, ezért konkrét vagy metaforikus előzetes műleírásokba kódolják a valójában csak mozgásban megszülető konstrukcióikat – gyakran azoknak a tiszta koreográfiáknak az esetében is, amelyek ezt egyáltalán nem indokolják –, nem hagyva teret a táncnak mint a mozgás jelentés nélküli ornamentikájának.

A darab ezt a jelentéskeresési kényszert figurázza ki: a táncosok eljátsszák, amint megpróbálnak megfelelni a jelentéstelítettség elvárásának. A két alkotó folyamatosan ki-belépked a tánc kommunikációs rendszerébe, szétzilálja az értelmezési kereteket, és lehetetlenné teszi a komoly azonosulást éppúgy, mint a teljes elutasítást. Egyszerűen nevetségessé teszik a kritikusi hozzáállást, a megérteni akarást és szisztematikusan kigúnyolják saját ilyen jellegű törekvéseiket is.

A két előadó a magyar táncélet vezető szereplőiként olyan szívderítő keverékét adja az egészséges öniróniának, az ironikus kritikának és a szemet gyönyörködtető koreográfiáknak, amely minden táncszerető néző számára kiemelkedő élményt adhat. Persze nem árt, ha az ember szeret saját magán nevetni, és nem riad vissza a szokásos keretek, a bevett nézőpontok szétbontogatásától sem.
 

Szerző: Dohy Anna