Mi lett volna, ha a dinoszauruszok nem pusztulnak ki 65 millió évvel ezelőtt? Ha mint egy múló gondolat, úgy húz el felettük az az aszteroida, és ők legelik tovább a füvet, a dögöt, vagy kinek mihez fűlik a raptorfoga? Hát, nem lenne például Jurassic Park, vagy – még leírni is fájó – nem viccelődnének a Toy Storyban sem az önbizalomhiányos T.Rex-szel, na nem azért, mert tírexcenzúra lenne (bár, ki tudja), hanem mert valószínűleg a Pixar sem létezne. 

Ettől függetlenül viszont minden menne a maga és persze a westernek útján, hiszen Észak-Amerikában járunk, ahol most dínók a telepesek, körülöttük a fennkölt táj, sziklás hegységek és (vad)regényes erdők a vadnyugaton. Csak az apatoszauruszok családja békés, akiknek egyetlen gondja, hogy télre mindig elegendő legyen az élelem, és hogy fiuk, Arlo végre kigyógyuljon kóros félénkségéből.

A problémák ott kezdődnek, hogy a Dínó tesó is hasonlóan félénk, eredetit vagy sajátosat mondani például egyáltalán nem akar – merészség itt csak abban rejlik, hogy a filmet a minden szempontból zseniális és formabontó Agymanók után küldte multiplexekbe a Pixar. A Dínó tesó egészen olyan, mintha egy jobb film lenne a stúdió rossz sorából, a Verdák 2 és a Merida, a bátor környékéről, amikor ráébredt a világ, hogy John Lasseterék is tudnak hibázni. A Dínó tesóval történetesen nem nyúltak mellé, és a Jurassic World sikere után lehet, pont jókor kerül a nézők elé ez a film, de attól még kár lenne tagadni, hogy a Pixar filmjeinél nem szokta így csapkodni a déjà vu az embert, hogy jé, ez Az oroszlánkirályból, az pedig, lefogadom, egyenesen a Dumbóból ismerős, vagy talán a Bambi lett volna az?

Nem véletlen, hogy Disney-filmek taposnak egymásra a felsorolásban, a Pixar ugyanis fogta magát és elkészítette az első Disney-filmjét. A jelek: nem furák és eredetiek a karakterek, szájbarágós a tanulság, és eltűntek a felnőtteknek szánt pluszrétegek. Ha a megcélzott korosztálynak bontanánk le a két – vagyis egy, mióta a Disney 2006-ban 7,4 milliárd dollárért felvásárolta a Pixart – stúdió filmjei közti különbséget, azt mondanánk, az egyik giccses, a másik vicces, és jobb esetben – kimondjuk – még cuki is. A Pixar titka, hogy jó érzékkel keveri a humort a drámával, az ismerős történeteket az újszerű körítéssel. És bár most egyértelműen a szívszorítás felé billen a mérleg, a Pixar még Disney-filmet is jobban csinál, mint bárki más, így az ismerős giccsből egy őszintén szentimentális mese kerekedik, ami minden egyes könnycseppet kifacsar a gyanútlan, humorra, netán iróniára számító nézőből.

Ha épp jókedvünkben kap el minket a film, még azt is ráfoghatjuk, nem ezerszer látott, hanem csak ezeréves történet ez az össze nem illő, de végül persze összebarátkozó fiúkról. Egyikük egy félős dínó, a másik egy vad ember, fejlettségi szintjét tekintve négy lábon járó kutya, aki az elveszett és családjától elsodródott Arlónak segít túlélni a vadonban. S míg az ő kettősük pengeti a megfelelő húrokat, és lecsapja a lecsapnivaló poénokat, a felnőtteknek is jutnak kikacsintások, csak Disney- helyett westernfilmekből, John Ford, David Lean, vagy épp George Stevens festői tájaiból. Mert a Dínó tesó szemenszedett westernfilm, és poénokat is ebből fakaszt, a T.Rexek például bölénycsordát terelő kovbojok, akik úgy ügetnek, mintha gyeplőt fognának a minimancsukban, este pedig bogárherflin fújják a countryt a tábortűznél. Akadnak még ilyen ötletek dögivel, amik azért inkább bájosak, mintsem frappánsak – ne felejtsük: a Pixarnál magasabb a mérce –, és azt is meg kell hagyni: kiváló dínóburleszk ez a film, tele a fura lények fura mozgáskultúráját kiaknázó, de az orra esős hatásvadászattól tartózkodó geggel.

A magabiztos szívtépés és a jókor elsütött poénok mellett a már-már fotorealisztikus tájakat szokás még dicsérni, pedig ha valami, hát éppen ez a legijesztőbb a filmben. Valóság a mesefilmben – kinek jut eszébe ilyesmi?! Egyrészt félreviszi, zavarja a figyelmet, kilök ebből a kitalált világból. Másrészt egyértelműen zsákutca, hiszen hová lehet eljutni ezen az úton? Maximum odáig, hogy az élőszereplős filmek rajzfilmszerűek, az animációs filmek pedig valósághűek lesznek – és így egyiktől se azt kapjuk, amiért nézzük őket. Hiszen ami jó a Dínó tesóban, az azért jó, mert a tobzódó fantázia szüleménye, és a valóságot átrajzoló animációtól saját hangulatot, karaktert kap – nem azért, mert azt az élményt kelti, hogy akár benézhetnénk a fenyő tüskéi közé.

Mindebből egészen közhelyes, de attól még nagyon is aktuális tanulság kerekedik ki a kaptafáról: az animáció maradjon animációnak, a Disney pedig nyugodtan legyen Disney, a Pixar viszont csináljon Pixar-filmeket. Mégiscsak ahhoz értenek a legjobban.