Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TU VUÒ FÀ L’AMERICANO

Arthur Miller: Pillantás a hídról / Miskolci Nemzeti Színház
2015. dec. 1.
A Pillantás a hídról-ra rá lehetne húzni akár egy nagyon mai olvasatot is, ha a migránskérdésre fűzné fel a darabot a rendező. Lehetne belőle krimit csinálni. Lehetne görög sorstragédia is akár, Miller után nem annyira szabadon. Elképzelhető, hogy ezeket Lukáts Andor zsákutcának gondolta. De sajnos másfelé nem indult el. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.
Adott – mai szóhasználattal élve – két gazdasági bevándorló, akik közül az egyik szándéka a majdani hazatérés, míg a másik végleg letelepedne az ígéret földjén, hogy (szó szerint is) megélje az amerikai álmot. Rodolpho szőkesége, tenor hangja, viccei, szabni tudása is könnyű indoknak számítana mindenféle nemokéságra. Ebben az esetben Eddie Carbonét hőssé idealizálhatnák, a féltékenységet pedig hon- és nemzetvédelemmé nemesíthetnék. Csodálkozom, hogy a szerző pedigréje ellenére még nem született egy ilyen, a korszellemnek megfelelő olvasat.
Zoltán Áron, Ullmann Mónika, Prohászka Fanni
Zoltán Áron, Ullmann Mónika, Prohászka Fanni
Ami természetesen és remélhetőleg képtelenség, az abszurditásig fokozott, vállaltan nagyon cinikus, és csak a nézői kínban fogant. Abban az állapotban, amikor már a legapróbb valamilyenség, a karakteresség legcsekélyebb érzete is kapaszkodót jelent az elvesztett előadáshoz. Ami nem rendezői színház, mert a díszleten kívül nem véteti észre magát a színrevitel gondolati oka. 
Khell Csörsz felvázolja az alaphelyzetet. Lejt a színpad, rajta kétszobás-konyhás Carbone-háznak csak acél tartóoszlopai és -gerendái állnak. A térszervező elv alapján úgy tűnik, minden a verandán vagy az előkertben játszódik. A házban a szobák és a személyek közti falak láthatatlanok, a nagy átlátszóságban és átjárhatóságban azonban nem elég fojtogató a légkör. Azért persze rendkívül hálásak lehetünk, hogy a díszletbe nem építették be az obligát ügyvédi irodát, az absztrakció ellenére azonban nem sűrűsödik az atmoszféra – ráadásul olyan megmosolyogtató kizökkentések is akadnak az üres pohárból ivás és a levegő tányérból kanalazása mellett, mint a hangfelvételről bejátszott ajtókopogás –, a tragédia nem száll le ködként a Brooklyn híd tövében.
Pasztellek a karakterek, takaréklángon pislákolnak az érzelmek. A húzások ellenére is lassan, komótosan csordogálnak az események. Alig érzékelhető az elfojtott szenvedélyek robbanásközeli állapota, mindent a melankólia pókhálója leng be. 
Ullmann Mónika, Varga Zoltán
Ullmann Mónika, Varga Zoltán
Alfierit mintha csak a nosztalgia sztoriztatná. Ahogy Szegedi Dezső csupa empátia, ahogyan puha bársony hangon, el-elmélázva, kezében a piacon vásárolt zöldség-gyümölccsel felidézi a történet aktuális stációját, egy kedves öreg bácsit látunk, aki egyszer régen bezzeg hogy’ megmondta előre, az maga az álságos pátosz. A profán itt nem emelkedik meg/fel, nem válik súlyos, példaértékű sorssá. 
Eddie Carbone és feleségének kapcsolata a szerzői szándéknak megfelelően tökéletesen mentes a kémiától, ugyanakkor azzal ellentétben feszültséghiányos. Varga Zoltán felelősségének teljes tudatában levő családfő, aki komolyan veszi, hogy ígéretéhez híven Catherine-t fel kell nevelnie. A hétköznapokban feltehetően a kompromisszumkész és a megalkuvó közti skálán lavíroz, otthon az eleve elrendelt szerepbe belekényelmesedve, mosolygós hangon kedélyeskedik. Az mindenképp előnyös, hogy mindössze halovány utalás van a gesztusok szintjén arra, hogy más szemmel néz a lányra – amikor az ölébe ül, arcát megsimogatja, Eddie hirtelen elfordul tőle –, és szinte a döntő pillanatig sikerül leplezni azt, hogy Eddie-nél nem a nagybácsi szigora mozgatja a Katie-t illető nevelési elveket. Erő azonban nincs benne, komótosan mackós fajdkakas, kirohanásai komolyan nem vehető öblös puffogások. Beatrice kvázi-megerőszakolása a konyhaasztalon súlyos vétség lehetne, de a bugyi kidobása az ablakon bohózatba illő. Női ruhába öltözése, Rodolpho megcsókolása is inkább kínosan, mint tragikusan komikus. (Látványilag meg különösen mókás, hogy „ellenfeleinél” alacsonyabb.) 
Ullmann Mónika a női vágyak elengedni nem tudásának kínjából építi Beatricét. Kötelessége szerint segíti Catherine-t, akit viszont szívesebben látna már kívül a házon, hiszen pontosan látja, mi zajlik férjében, benne pedig konfliktust okoz a tiszta rokoni szeretet és a féltékenység. Ideiglenes lázadásának jele egy piros magassarkú cipő.
Varga Zoltán, Ullmann Mónika, Prohászka Fanni. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Varga Zoltán, Ullmann Mónika, Prohászka Fanni. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Pásztor Pál Marcója csupa külsőségből építkezik. A feleségét és gyerekeit emlegetve szinte sír. Ha haragszik, összehúzza szemöldökét. Minden mondatát ajakbiggyesztéssel vagy összeszorított ajkakkal nyomatékosítja. Akár egy telenovellából is kiléphetett volna.
Zoltán Áron (Rodolpho) és Prohászka Fanni (Catherine) nincsenek hálás helyzetben, és bár igyekszenek képességeik szerint abszolválni feladatot, de azon túl, hogy fiatalok, egyszerűen semmi több információt nem kapunk róluk. A szavak szintjén persze, elhangzik minden, a szavakból viszont motivált világok nem épülnek.
Érdekes-e ez a rettenetesen túlbeszélt történet ma? Van-e benne még elég erő? (Nem, egyáltalán nem aktuálpolitikailag. Úgy a legkevésbé.) A miskolci válasz, a karcmentes melodráma egyértelműen azt mutatja, nem.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek