OPEN 2015 Nemzetközi Közösségi Színházi Fesztivál / SÍN Kulturális Központ, MU Színház
2015.12.04.

Az OPEN 2015 a SÍN Kulturális Központ és a MU Színház közös kezdeményezése; a cél három magyar és három külföldi résztvevői színházi előadással megmutatni a műfaj sokszínűségét és szerteágazó lehetőségeit. Nem utolsó sorban pedig a néző lehetőségeit a részvételre. SZEMERÉDI FANNI BESZÁMOLÓJA.

"Azt szeretném, hogy a nézőkből kialakított közösség minden tagja tudatában legyen annak, hogy az ő egyéni döntésén múlik a közösség sorsa, ugyanúgy építheti, de pusztíthatja is a közös történetet.” – mondja a belga művész-kutató, David Weber-Krebs, a Tonight lights out! című közösségi színházi előadás megalkotója egy interjúban. 

Szociopoly
Szociopoly
Hogy építettük vagy pusztítottuk-e közös erővel és egyéni felelősséggel a történetünket, nem tudom. Hogy nem egy volt a célunk, elképzelésünk nekünk, résztvevőknek, az elég valószínű. De kell, hogy egy legyen? Feltétlenül kell az együttműködés, az egy irány? Mivel (ismét ezt kell írnom) valószínűleg mindannyian tudtuk, hogy egy színházi-társadalmi kísérletben veszünk részt, ezért talán mindenki bátrabban próbálgatta magát, a saját és a többiek határait, kevésbé ügyeltünk a szabályokra, a konformitásra. Pláne, hogy az előadás „a névtelenség miatt nagyjából a nulladik fokozata a részvételi színháznak. De talán éppen ezért mintha szétesett volna a „rendszer”. Azonban ha sikerült felülemelkednünk az egység felé történő elmozdulás, a közösség kialakulása felé mutató elvárásainkon, akkor rendkívül érdekes megfigyeléseket tehettünk – vaktában és mégis érvényes megállapításokat találva. Ha mást nem, én személy szerint nagyszerűen gyakorolhattam az elengedést, illetve figyelhettem meg saját magam, hogyan reagálok egy frusztráló helyzetre, majd hogyan tudatosítom a reakciómat, és reflektálva rá hogyan építem be egy új megoldási lehetőségbe. Hogy mindezt mi idézte elő? 

Egészen egyszerű (vagy annak tűnő) keretek: ahány néző, annyi villanykörte a levegőben, és annyi kapcsoló a kezekben. Mindenkinek megvan a maga csillaga, amit irányíthat. Meghallgatunk egy egyszerű történetet egy csodáról, amiben a sötétség élménye (bárkinek bármit is jelentsen: félelmet, nyugalmat, unalmat, feszültségforrást vagy izgalmat, emlékezésre vagy elmélkedésre szánható időt, teret és atmoszférát) spirituális töltetettel gazdagodott. Iszmail, a Kairóba menekült kisfiú, akinek feje tele kopt keresztény és muszlim tanokkal, tanítókkal, félelmekkel és szabályokkal, a sötétségben ülés segítségével eltünteti a város felett terülő fekete felhő egy részét, aminek a helyére világosság költözik. Mikor sokadmagával megismétli a közös sötétben levést, a fekete felhő végleg eltűnik a város fölül. 

Új néző. Fotó: Tóth Ridovics Máté
Új néző. Fotó: Tóth Ridovics Máté
A bevezető történet – bár alakítani hivatott a sötétséghez kapcsolódó asszociációk felhőit, úgy tűnik, nem volt akkora hatással a közönség tagjaira – mert nem akartak egy irányba tartani. Ehelyett elindult egy felszabadult és huncut játék a fényekkel és kapcsolókkal, ami nem engedte a sötétség áhítatát bekúszni a terembe. Voltak, akiket ez érezhetően zavart. És ennél a pontnál kapcsolt át a játék valami egészen másba: demokrácia-gyakorlatba. Mit teszünk, ha különböző elképzelések mentén akarjuk mégis közösen alakítani az est további részét? Az előadás utáni közönségtalálkozón kiderült, hogy míg Hollandiában egy több mint fél órás bensőséges sötétben meditálássá alakult az est, addig Németországban heves vitába torkollott, ugyanis egy néző politikai megfontolásból ellene ment a közösség akaratának, amit egyetlen ember irányított. A többiek pedig hol szelídebben, hol erőteljesebben igyekeztek meggyőzni őt a többségi döntés elfogadásának kötelességéről. 

Mi itt Magyarországon másképp működünk - már a kísérlet szerint -, sem az egymásra hangolódás, sem a csendes közös elmélyülés útjára nem akartunk/tudtunk lépni, de artikulálni sem tudtuk az irányokat, szándékokat. Meg sem kíséreltük egyeztetni vagy kifejezni a nézőpontokat. A szabályok nem tiltották a beszédet, mi mégsem törtük meg a csendet, de nem is éltünk vele. Így volt, aki fényjátékot játszott, morzézott, üzent, ritmust adott és kapott, volt, aki elvesztette a türelmét/figyelmét/fonalat, és inkább magánsutyorgásba kezdett a mellette ülővel, volt, aki fogta magát, és elhagyta a terembe installált közösségi csillagos eget és az alatta ülő társait. Mind teljesen adekvát, tiszteletben tartandó egyéni reakció, mégis feltűnő, hogy semmi közös nincs bennük, kivéve egy: hogy nem közösségiek. A sötétség nyugalmát áhítozók egy-egy hangos sóhajjal és sűrű ciccegéssel fejezték csak ki nemtetszésüket. Néhányan a földre feküdtek egy kupacba, majd játszani kezdtek – játékba híva mindenki mást is. David Weber-Krebs az említett interjúban jegyzi meg a következőket: „amikor megszületett [az előadás], még nem fogtam fel igazán, mekkora hatalmat adtam a közönségnek, és hogy ezt a hatalmat nem biztos, hogy úgy használják majd, ahogyan én azt várom, vagy ahogyan jónak tartom, vagy egyáltalán, amire számítok. Tehát eszembe sem jutott, hogy a nézők ilyen értelemben akár elronthatják az előadást… Azt akartam, hogy erőteljesen elmélyedjenek ebben a közös cselekvésben. Idővel aztán rájöttem, hogy ha nem járunk sikerrel, tehát a közös cselekvés megakad, mert éppen konfliktus alakul ki a nézőtéren, vagy mert meg akarnak tárgyalni valamit, akkor legalább annyira izgalmas az előadás, mintha úgy történne minden, ahogyan én azt legelőször megálmodtam.” És valóban. Az „elrontott” előadás izgalmas dolgokra vet fényt.  

3050 gramm
3050 gramm
Egészen másféle részvételre hívott és más hatásmechanizmussal működött a Martin Schick és Laura Kalauz által kitalált és licenszelt CMMN SNS PRJCT. A józan észre hivatkozó, vagyis a közös, mindenki által megélt tapasztalatokat leszűrő emberi bölcsességről, az annak nyomán kialakuló közös szabályokról gondolkodó közösségi színházi előadást a MU Színházban Siri Facchini Haff és Frej Stenholt Mortensen vezette. Az előadás legelején a bugyiban-zokniban tevékenykedő páros különböző tárgyakat kínált fel a nézőknek: „Who wants this?” Mi pedig választottunk. Vécékefét, plüss őzikét, dezodort. Ki tudja, mire lesz még jó – egy-egy jelenetben, improvizáció eszközeként. Fogadok, mindenki megfogalmazta magában, miért azt választotta, amit, hátha az előadás folyamán egyszer majd nekiszegezik a kérdést. De aztán a választás okai megmaradhattak titkoknak. Másfelé kanyarodott a közös játék: a magántulajdon fogalmát járta körül, és világította meg szokatlan nézőpontokból. A nézők öltöztették fel a szereplőket, saját ruháikat adva nekik: cipők, nadrágok, különböző címletű pénzérmék és papírtársaik valamint gondolatok cseréltek gazdát. A kvízjáték nyertese „csak” ölelést és mosolyt kap ajándékba, de mindenki magával vihet haza egy tárgyi ajándékot. Csak úgy. A pénz áramlik: százasért kétszázat kap, aki ad, az ötszázasért ezres jár, az ötezresért tízezer. Vagy semmi. 

Árverésre kerülnek magának az előadásnak a jogai is, a licensz. Az előadás teljes költségvetésének kivesézése után a nézők ölébe hullt közös vagyonról pedig szavazással közösen döntünk: igyunk-e a büfében vagy adjuk az utcán élőknek, esetleg fizessük ki egyikünk gázszámláját. Sikerül végül közös nevezőre jutnunk. És senki nem ragaszkodik, viszont mindenki örül annak, amit kapott. Hogy tudta elérni ezt az előadás? Ebben áll a lényege: a természetes, közvetlen légkör megteremtésében, a téma egyszerű és jól felépített exponálásában. Bár hiányzik a „színházi pillanat”, nem áll meg a kés a levegőben, a szó sem szakad benn, történik valami ennél sokkal kevesebb és több: a művészet az lesz, ahogy mi magunk működünk. Kicsiben. Aztán ki tudja… talán egyszer majd nagyban is. A közönségtalálkozón Martin Schick elmondja, hogy szeretne eljutni a legkülönfélébb közönségekhez is, nem csak azokhoz, akikkel amúgy is nagyjából hasonlóképpen gondolkodnak a világról, hogy aztán egymás vállát veregessék, hogy „milyen jó fejek is vagyunk mi.” 

CMMN SNS PRJCT. Fotók: Open 2015
CMMN SNS PRJCT. Fotók: Open 2015
Pontosan ezeket a kihívásokat keresi a KÁVA és a Szputnyik Mentőcsónak Egység is. Eljutni, hatni olyan közösségekben, ahol egyáltalán nem evidencia a választott téma körüljárása, a közös nézőpont vagy a színház mint élesztőanyag használata. A Mentőcsónak Szociopoly című társasjátékában 79.000 forintból kell megélnie egy hónapban egy családnak (az előadásról szóló kritikánkat itt olvashatják) – tanulságos tapasztalat ez felnőtteknek, hát még középiskolásoknak. A KÁVA két projekttel is szerepelt a nyitott fesztiválon: a Krétakörrel együtt kidolgozott 2010-es közösségi színházi programjuk, az Új néző filmjét vetítették, valamint 3050 gramm című felnőtteknek szóló közösségi színházi előadáson vehettünk részt (az előadás kritikája itt található). A filmben az Új néző című, két faluban zajló társadalmi kísérlet, egy komplex színházi program egyik felét követhettük végig. Egy hét alatt a társulat tagjai nemcsak napi színházat csináltak az ároktői lakosoknak, de résztvevői színházat is a falubelieket érintő problémákról, s az ároktőiek: romák, nem romák, iskolások és nyugdíjasok, közmunkások és diplomások, elköltözni és maradni vágyók együtt gondolkodtak a közös cselekvés lehetőségeiről, az együttélés szabályairól, s közös célokat fogalmaztak meg – nem elégedve meg jól hangzó jelszavakkal, szlogenekkel, hanem szembenézve valódi, mindennapos problémákkal. „Jó a színház. Csak engem felzaklat. Olyan életteli történetek jönnek elő, és idegesít. Kegyetlenül idegesít.” – ahogy az egyik falubeli megfogalmazta a filmben.

Nem kérdés, hogy az élményalapú tanulás a leghatékonyabb tanulási forma, vagyis, ha a részvétel során a fiatalok megélik, saját bőrükön tapasztalják – a jól megkonstruált játék keretei között – egy-egy nehéz kérdéskörben a közhelyek terméketlenségét, a mögülük előbukkanó őszinteség és a megoldásra való törekvés erejét, a közös gondolkodás hasznát, az egyéni felelősség súlyát a folyamatokba történő beavatkozás során. Mindez ugyanilyen hatásosan működik a felnőtteknél. Nem árt a demokráciát folyamatosan gyakorolni, az evidenciának tűnő attitűdökre rákérdezni, magunkat mint felelős állampolgárokat edzeni.