Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜRÖM AZ ÖRÖMBEN

Herr Heyden / Óbudai Danubia Zenekar
2015. nov. 23.
Repes a Haydn-kutató lelke, ha a BMC programjai között olyan koncertsorozatot észlel, amelynek MÁR a címe leszögezi: „Főszerepben: Haydn.” MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az örvendetes kezdeményezés mögött az Óbudai Danubia Zenekar áll; a háromrészes sorozatot a BMC-ben rendezik a zenekar, illetve tagjai és vendégművészei közreműködésével, Eckhardt Gábor házigazdai kalauzolásával.

Eckhardt Gábor
Eckhardt Gábor

A november 14-én megrendezett „Herr Heyden” elnevezésű első hangversenyen ez a kalauzolás érdekfeszítő és mulattató volt – kitért például, vetített képekkel gazdagon illusztrálva, Haydn ellopott, majd helyét végül mégis megtaláló koponyájára is –, s ahogy illik, a figyelemfelkeltés és szórakoztatás örvén sok fontos információval szolgálta a közönség épülését. Sajnos azonban a tiszta búza közé itt-ott ocsú is keveredett. A legnagyobb baklövés sajnos magát a Haydnról alkotott képünket érintette. Miután első számként felcsendült a kései – valószínűleg 1794-ben, Londonban komponált – fisz-moll zongorás trió (Hob. XV:26), Eckhardt úgy vezette fel az ezután eljátszott, két fuvolára és két kürtre komponált notturnókat, e meglehetősen igénytelen apróságokat, hogy azok fogalmat adnak nekünk arról, honnan hová jutott el Haydn 40 év alatt. Az, hogy e notturnók keletkezési ideje ismeretlen, tehát a 40 év emlegetése légbőlkapott volt, csupán a kisebbik baj; a nagyobbik az, hogy szerzőjük gyakorlatilag biztosan nem Haydn – ebben minden megbízható alapkiadvány egyetért. Ez pedig arra a fiatal Haydnra vet igaztalanul rossz fényt, akiről a korszerű kutatás nem győzi hangoztatni, hogy mintegy húszéves korától kezdve csakis a mesterség és az adott műfaj szabályainak tökéletesen megfelelő, magas színvonalú munkát adott ki a keze közül.

A koncerten azután felhangzott egy további, immár nagyon is Haydntól származó, ezúttal kései divertimento (G-dúr, Hob. II:27), amelyet az Esterházy-családdal szívélyes viszonyt ápoló IV. Ferdinánd nápolyi királynak, a lira organizzata nevű akkoriban divatos hangszerkülönlegesség megszállottjának megrendelésére, eredetileg két ilyen hangszerre és kamaraegyüttesre komponált; a hangversenyen a mű Haydntól származó londoni átiratát játszották el, amelyben a két lira organizzatát fuvola, illetve oboa helyettesíti. Érdekes volt a kivetítőn valóságos lira organizzatát láthatni, ám kár volt a külön fújtatóval megszólaltatott sípsort puszta rezonáns csöveknek minősíteni; ilyesmije a vibrafonnak vagy a marimbának van, nem ennek a hangszernek.

A következő műsorszám, Haydn Londonban komponált L’anima del filosofo című operájának nyitánya kapcsán a házigazda azt mondta, hogy az opera befejezetlenül maradt, noha ez egyrészt vitatott kérdés, és manapság inkább a befejezettség híveinek álláspontja kerededik felül; másrészt nyilvánvalóan ellentmond annak az eckhardti tézisnek, miszerint az opera bemutatóját mindössze három nappal a kitűzött időpont előtt tiltották volna be. (Ez nyilván egyértelművé tette volna, hogy Haydn befejezte az operát.) Ezzel szemben a valóságban az opera próbái még éppen csak megkezdődtek akkor, amikor kiderült, hogy az új színház nem kapta meg a királyi engedélyt operák előadására.

Bodor János
Bodor János

A koncert utolsó száma az 52-es számú c-moll szimfónia lévén, Haydn szimfóniáiról is szó esett. Ennek során a 94. szimfónia csupán globalizált nevén, „Meglepetés”-szimfóniaként nyert említést; kár, hogy hagyományos magyar neve – „Dobütés” vagy „Üstdobütés” – mellőztetett. A 96. szimfóniának – „Miracle” vagy „Csoda” – nem a nevével volt baj, hanem azzal, hogy egy pár évtizede megtalált korabeli újságcikkből kiderült: a lezuhanó csillár esete nem ezzel, hanem a 102. szimfóniával kapcsolatos. Végül pedig Eckhardt a Haydn-szimfóniák számát 104-re becsülte, jóllehet a helyes szám 106, vagy ha a kései Sinfonia concertantét is hozzászámítjuk, akkor 107 – de semmiképpen sem 104).

Ami az elmondottakon túl az eljátszottakat illeti, a fisz-moll trió, amelyben Eckhardt Gábor zongorázott, Bodor János hegedült és Oláh Villő vagy Vámos Katalin gordonkázott – a közreműködőkről kérésem ellenére sem kaptam számonkénti információt –, differenciált és élő előadásban hangzott fel. Az előadók közül Eckhardt emelkedett ki különösen gazdag, fénylő hangjával, játékának érzékenységével és kisugárzásával. Legfeljebb a – mint a bevezető is utalt rá – meglehetősen enigmatikus zárótétel szólalt meg kissé talán túlságosan józanul, nem idézve fel igazán a zene nyugtalanító, titokzatos karakterét. Az anonim noktürnkék előadói közül a fuvolások (Bassi-Nagy Katalin és Mucza Gabriella) korrektül, a kürtösök (Tekula Endre és Benyus Péter) ragyogóan: gömbölyű hangon, kristálytisztán játszottak.

Az ömlesztett adatokból kikövetkeztethetően a kései noktürn előadói a következők voltak: az imént említett fuvolisták valamelyike, Misinszki Csilla – oboa, Tekula Endre és Benyus Péter – kürt, Bodor János – hegedű, Ott Rita és Coris-Rácz Katalin valamelyike – hegedű, Madák Katalin és Hargitai Bence – mélyhegedű, Oláh Villő és Vámos Katalin valamelyike – gordonka, valamint Mohácsi Norbert – nagybőgő. Ha nem is teljesen kiegyensúlyozott színvonalú, de alapvetően meggyőző és koncentrált kamara- (pontosabban ensemble-)zenélésnek lehettünk tanúi ebben a darabban. A továbbra is kitűnő kürtösök mellett Mohácsi zenei-hangi intenzitása, valamint – különösen a harmadik tételben – Bodor zenei magabiztossága és virtuozitása tűnt fel elsősorban.

Az operanyitányban bemutatkozó teljes (kamara)zenekarról alkotott első benyomás kevésbé volt kedvező az addigiaknál; főként a fúvósok megszólalásai voltak halványak vagy kissé rendezetlenek. A műsort záró 52. szimfónia (1771) a korai-középső Haydn egyik legexpresszívebb, legkomplexebb, a „Búcsú”-szimfóniához is hasonlított alkotása. Ha nem is gondolom, hogy ez az előadás mindenben visszaadta a darab teljes viszonyrendszerét és különleges megoldásait, mindenesetre erre a darabra a zenekar már jobban „összerázódott”, elsősorban Bodor Jánosnak köszönhetően, aki nem csupán kitűnően és kifejezően játszott, de precízen és szuggesztíven vezette is az előadást, amint egykor Haydn tette, ugyancsak hegedűvel a kezében. Az eredmény egy sok szép pillanatot tartalmazó, jól felépített szimfónia-előadás lett.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek