Saburo Teshigawara & Rihoko Sato: Megszállott / Trafó
2015.11.23.

Sejtelmesen pislákoló villanykörték, székek alól sugárzó fények, hosszúra nyúlt árnyékok: titok, idegenség és jó adag hűvös modorosság Saburo Teshigawara várva várt opuszában. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

A Trafó hatékony piármunkájának köszönhetően már mindenki kívülről fújhatja, hogy a keleti és nyugati kultúrkörben egyaránt otthonosan mozgó és magasan jegyzett, japán származású táncos-koreográfus, Saburo Teshigawara tizenegy éve járt utoljára Magyarországon. Az 1991-ben készült és 2003-ban felújított Bones in Pages (Töredékek a lapokon) című majdnem-egyszemélyes, „betáncolt installáció” (Halász Tamás) sokak számára elsősorban zsúfolt, szürreális színpadképével maradt emlékezetes: legyezőszerűen nyitott könyvek és használt cipők százaival telepakolt tér, mely fölött egy eleven, fekete holló trónolt titokzatosan. 

2004 kétségkívül nem ma volt, annyira nem, hogy Teshigawara táncosként már akkor is veteránnak számított a maga ötven évével, noha japán „időszámítás” szerint még csak egy érésben levő táncos-alkotónak felelt meg. Azóta eltelt tizenegy év, és ha hozzávesszük, hogy mostani partnere, Rihoko Sato is negyven felett jár, némi fogalmat alkothatunk arról, hogy kik, és milyen tapasztalattal rendelkező előadók is táncolták a Megszállottat a Liliom utcában. Olyanok, akik kevés kivétellel már a színpad közelébe se mehetnének idehaza, mert automatikusan leírják őket.

Az életkor jelen esetben azonban mind Teshigawaránál, mind Satónál indifferens. Ha azt mondom fitt, pontos, koncentrált, erővel jól gazdálkodó, elmélyült tánctudás az övék, akkor valószínűleg még nem is méltányoltam kellően színpadi teljesítményüket. A kor, az idő múlása inkább a koreográfus Teshigawaránál zavar. Aki teljes összhangban saját alkotói világával, súlyos fegyelmezettséggel és magabiztossággal invitál be minket oda: ez a kaland nézőként azonban azzal a feloldhatatlan paradoxonnal jár, hogy az alkotó szemszögéből jelen idejű és hiteles, amit lát, a mai világ kihívásaihoz és kortárs művészeti törekvéseihez mérten viszont kicsit megkésettnek, antikoltnak hat.

Teshigawara sok neves kortársával ellentétben, Akemi Takeyától Carlotta Ikedán át Sankai Jukuig, akik a klasszikus butótól elrugaszkodva nyugaton, a nyugati kultúrától is befolyásolva építettek karriert – nem költözött át Japánból Európába. Viszonylag kései pályakezdéssel klasszikus balettet és szobrászatot tanult, nyitottsága ugyanakkor mindig is megvolt az új táncáramlatok felé, hogy aztán e szintetizáló szemléletet magáénak valló – Kei Miyata közreműködésével 1985-ben közösen alapított – Karas nevű társulattal érjen fel a csúcsra. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Teshigawaránál nem számolni a japán életfilozófiával és gondolkodásmóddal persze legalább akkora botorság lenne, mint, mondjuk, a fiatal és kirobbanóan tehetséges, Zöldfoki-szigeteki Marlene Monteiro Freitasnál nem kalkulálni az ottani kulturális környezet lenyomataival. Európai szemmel talán ebből fakadóan is érzékelni eltartást, idő- és térbeli távolságot a Megszállottal kapcsolatban, de valószínűleg hibáznánk, ha ennyivel próbálnánk elütni a dolgot, nem törődve egyéb árulkodó jellel, opcióval.  

A fény-árnyék hatással mesterien játszó koreográfiát Luis Bunuel és Salvador Dalí 1929-ben készült filmszkeccse, Az andalúziai kutya inspirálta. A szürrealista gondolat esszenciájának is fölfogható 16 perces mozi mára ikonikussá vált képsorai azonban még utalás szintjén sem jelennek meg a darabban, ahogy nincs szó a valóságot kiforgató, polgárpukkasztó, morbiditásba hajló képek hajszolásáról sem. Ami szívós igyekezettel mégis becsatlakozni látszik a filmhez, az a tudatalatti és működése. Egészen pontosan az a pszichoanalitikus állapot, ami színpadon megjelenített férfit a másik szereplőhöz, az általa kivetített vágyképhez, az idealizált nőhöz láncolja. 

A látvány is inkább atmoszférikus, mint ízig-vérig szürrealizmusba hajló. Azzal a kevés tárgyi eszközzel (asztal, nyolc szék és ugyanennyi, hosszú vezetéken lógó, állítható magasságú villanykörte) meg festői fénykeveréssel, amellyel Teshigawara él, ugyanakkor igazán hatásos és artisztikus vizuális élményt varázsol a színpadra. Varázslata azonban mintha csak külsőleg, a szépség igézetével érintené meg a szereplőket, akiket, úgy tűnik, nagyon is egyoldalúan szemlél, túlságosan is a tudatalatti kimódolt játékszerének tekint. Ez a kivetítés aztán annyira komolyan veszi magát, olyan humortalan és reflexió nélküli, hogy ötven perc alatt sem tud többet mondani annál, mint amit az első tíz percben koncipiált.  

A tér közepén álló asztal mint egyfajta második színpad, kiemeli, pozícionálja a meditatív ridegségbe burkolózó nőalakot. Amennyire megközelíthetetlen és elérhetetlen ő a férfi számára, annyira rögeszmésen be is fészkeli magát annak tudatalattijába. A férfi képtelen szabadulni, szabadnak lenni tőle, de birtokolni, megkaparintani se tudja soha. Örökre összeköti őket a tudattalan. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A nő fiúsan szikár, testszínű, mintha-gyolcsba tekert filigrán alakja többnyire végig ott áll a középpontban, hol az asztal tetején, hol azon fekve, vagy arra borulva, egyszer vibráló, ideges mozdulatokkal, másszor jeges eleganciával néma, mozdulatlan szoborrá fagyva. A két szereplő fizikai közelsége ellenére is akkora közöttük a távolság, mintha a végtelenbe lennének száműzve egymástól, egyetlen érintés, egyetlen mérvadó, jelzésszerű kapcsolat sem jön létre közöttük. A férfi sorozatosan „visszapattan” az előtte lágyan hajladozó nő ábrándképéről, anélkül, hogy egy ujjal is illetné, amikor meg soha nem látott közelségbe kerülnek egymással, keze úgy fut végig a nő idomai felett, mintha fantomképet tapogatna. 

Ezek a képileg is erős, szimbolikus jelentéssel bíró részletek lesznek aztán a maradandók – akár a hatalmas női árnyéklábak között megszülető húsvér férfié –, bár a darab általánosságban elvont, zaklatott, csupa ideg pszichotánc-nyelven fogalmaz, amire némi teatralitás is rakódik helyenként. Táncolnak, táncolnak és táncolnak: remeg, vibrál, feszül, görcsbe rándul a test, mégis kevéssé érezni, hogy léteznek, miközben letagadhatatlan, iszonyatos erőfeszítéseket mozgósítanak azért, hogy ez a létezés a táncban, a tánc mögött megszülessen. 

A tradicionális butónak anno az adta ellenállhatatlan erejét, hogy láthatatlan belső történései sokkal intenzívebbek voltak a láthatónál. Teshigawarának semmi köze a butóhoz, aminek hangot is adott a budapesti közönségtalálkozón. Nála a tánc külső történése az, ami hihetetlenül intenzív. A belső valahogy elenyészik, átalakul, jeges páncéllá szublimálódik.
 
Szerző: Králl Csaba