Beszélgetés Rényi Andrással
2015.12.04.

Képzőművész, performer, díszlettervező volt, de ugyanilyen erő kötötte az íráshoz. Intenzív, szuggesztív volt jelenléte, alkotásai. Hogy hét évvel halála után ottmaradt-e ez az energia, hogy élete és művészete mennyire szétválaszthatatlan egységet képez, erre is választ ad a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett A túlélő árnyéka – El Kazovszkij élet/mű kiállítás. A kiállítás kurátorával, Rényi Andrással beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: El Kazovszkij művészetéről több tanulmányt írtál korábban. A kiállítás megrendezése, a halála óta eltelt nyolc év változtatott a róla alkotott képen? 

Rényi András: El Kazovszkij életművének már az első pillanattól kezdve a halál, az elmúlás, a túlélés iránti sóvárgás volt az egyik központi témája. Ebben az értelemben semmi nem változott. Nehéz volt őt elveszíteni, de nem hinném, hogy a halála megváltoztatta volna a hozzá való viszonyunkat. Ennek a kiállításnak a vezérgondolata talán folytatása annak, amit annak idején a Magyar Narancsban megjelent nekrológomban fogalmaztam meg: hogy nem lehet őt csak úgy elveszíteni, hosszú árnyéka kényszerítő erővel vetül ránk. A kiállítás ebben az értelemben a gyászmunka, a veszteség feldolgozásának egy állomása. 

R: A gyász feldolgozása többek számára nem zárult le. Szilágyi Ákosnak a kiállítással egy időben jelent meg El Kazovszkijt megidéző Ká és Bá című verseskötete. Mi az oka annak, hogy Kazovszkij esetében a gyászmunka ekkora időt ölel fel, s kortársainak, barátainak talán soha nem lesz lezárható?

RA: Nem lezárható életmű, hiszen a halál már életében is meghatározó motívum volt. Folyamatosan a határán járt. Sokan említik baráti köréből, hogy jelenléte azóta is érzékelhető. Úgy érzik, Kazovszkij ma is beszél hozzájuk, kommunikál velük. Annyira intenzív és eleven volt a jelenléte, hogy a halála után sem tűnhetett el. Személye, művei ereje ma is töretlenül érvényesül.

R: El Kazovszkij maga is hozzátett ahhoz, hogy személye, mindaz, amit alkotott, mitizálódjon. Ez a mítosz folytatódik tovább?

Rényi András
Rényi András
RA: Azt gondolom, az egész életmű egy hatalmas mítosz-, illetve mitológiaépítési folyamat volt. Mintha ez lett volna az életstratégiája: hogy  meg kell építenie a maga nagy elbeszéléseit, hogy folyamatosan ismételnie kell, hogy csak így lehet túlélni. Ráadásul Kazovszkij folyamatos időhiányban élt, azt érezte, nincs elég ideje, hogy megélje a pillanatokat, ezért ezer fokon égett, hihetetlen intenzitással élt, mégis folyamatos deficitként élte meg a dolgokat. Azt érezte, nem tudja kiélvezni, kinyerni az időt, amit habzsoló vággyal akart szüntelen. Ez a folyamatos fausti küzdelem a pillanat megéléséért, hogy birtokba vegye saját életét, állandó reménytelenséget okozott. 

R: Az általa teremtett mítosznak volt kelléke a görög mitológia, a Dzsan panoptikum keleti misztériumát beemelő elemek, az általa rajongásig imádott és használt barokk? Ezek a hatalmas eposzi kellékek segítették a mű megteremtődését?

RA: Szinkretikus mitológia volt az övé, melynek elemeit nagyon sok forrásból, az óegyiptomi, illetve az archaikus görög tradícióból, különféle keleti misztériumvallásokból és a nyugati kereszténységből szedte össze. Életproblémáihoz igazította a forrásokat, nem filozofikus okoskodás alakította mitológiáját. Nagyon bátran rántotta össze a különböző elemeket. Kulturális mindenevő volt. Olvasott, művelt, tájékozott. A kiállítás egyik részében annak a hetvenes, nyolcvanas éveknek az ízlésvilágát, szubkultúráját mutatjuk meg, melyben művésszé érett. Ennek egyik fontos mozzanata volt az az eklektikus ízlésvilág, amelyet a hatvanas évek elején Susan Sontag camp-ként nevezett meg. Az az önkényesség, amellyel El Kazovszkij a „magas” és az „alacsony” vagy tömegkultúra  heterogén javai közül tetszése szerint válogatott, campes jellegű volt. A legócskább giccset is beépítette a maga világába, ha az adekvát volt saját sorskérdésére. Mérlegelési szempontjai nem választékos művészi szempontok voltak, hanem saját szubjektív impulzusainak, érzékenységeinek engedett, s a legmerészebb társításokra volt képes.

R: A kiállítás gondolati középpontjában a színpad áll. A színpad, mely El Kazovszkij számára központi kérdés volt a Dzsan panoptikumok színpadától a képein megjelenített színpadokig. A kiállítás az olvasás egyik lehetőségének a megmutatása? Lehet lezárt életműről beszélni?

RA: A kiállítás egyfajta személyes esszé El Kazovszkijról. A nekem pillanatnyilag fontos kérdéseket igyekeztem kiemelni az életműből. Számos dolog nem jelenik meg. El Kazovszkijnak jelentős színházi munkái is voltak, sok rendezővel dolgozott, jelmezeket, díszleteket tervezett. Izgatta, hogyan születik meg a színpadon a szerep, a figura. De tudatos döntés volt részemről, hogy most ne foglalkozzunk ezzel a kiállításban. Helyette csináltunk egy „a teatralitás dicséretének” nevezett szekciót, ami a színházról mint antropológiai jelenségről szól. A címet Jevreinov orosz teoretikustól vettük át, aki egy tanulmányában arról ír, hogy az emberben anarchisztikus vágy van az átalakulásra, hogy más lehessen, mint amire születési körülménye, neveltetése predesztinálná.

R: Ami nem lehetett életében, azt a színpad által élhette meg?

El Kazovszkij
El Kazovszkij. Fotó: Nagy Miklós.
RA: A színházban megvolt az a szabadsága, hogy másnak képzelhette magát, mint amilyen szerepbe a konvenciók szerint beleszületett. Hogy képes volt ezt folyamatos valósággá tenni. Imádott beöltözni. Megjelenése, öltözete, viselkedése stilizált lénynek mutatkozott a mindennapokban is. A kiállítás egyik részében Kazovszkij nélkülözhetetlen kiegészítőit mutatjuk meg. Egyfajta self-fashioning volt ez, a szabadság birodalma. A teatralitás nemcsak a színházi munkák sajátja,  festészetében, installációiban, performanszaiban is nagyon markánsan jelen van.

R: Életét a folyamatos vágyakozás, a szépség megszerzésének vágya, ugyanakkor az örök be nem teljesülés kísérte végig. Megnyugvást jelentett számára a maga által teremtett szabadság?

RA: Mindig nyughatatlan, sóvárgó és kielégíthetetlen volt. Nem véletlen, hogy mitológiájában „vándorállatként” aposztrofálta magát. A vándorállat legfontosabb tulajdonsága a folyamatos úton levés, hogy soha nincsen otthon, nincs biztonsága. Csak köztes állapotai vannak. El Kazovszkij képeinek egyik jellegzetes színtere a purgatórium, mely számára nem a megtisztulás, hanem a pokol és menny közötti állandó létezés helye. Nagyon erős volt benne a sóvárgás a stabilitás iránt - miközben pontosan tudta, hogy azt sosem érheti el. Bizonyos értelemben vágyának tárgyai - a szépség, a szép testek - azért voltak olyan vonzóak számára, azért bírtak felette egy bálvány hatalmával, mert az a legfőbb jellemzőjük, hogy osztatlanok: szépek, ám épp ezért nincs is saját életük. Ezért is vannak pusztulásra ítélve. Az élet nem más, mint a szakadatlan küzdelem eljutni a boldogság állapotába. Kazovszkij számára a legnagyobb szorongást az jelentette, hogy véges az út. Ahhoz túlságosan radikális lény volt, hogy olcsón megszerezhető hitek felé forduljon. A belső nyugalmat, amire annyira vágyott, így a végére sem kaphatta meg.

R: Ehhez kapcsolódott a múlékony matériák használata is? A kitépett noteszlapok, a sérülékeny hullámpapírok használata azt erősítette, hogy a dolgok pusztulásra ítéltettek?

RA: Az emlékművek, idolok felállítása a panoptikum egyik topikja volt, mondhatni, az egész az emlékműállításról szólt. A képeken is folyamatosan jelen vannak a posztamensen álló szobrok, emlékművek és ezek mulandósága. Emlékművet azért állít az ember, hogy a fontos dolgok és események emlékét megőrizze az örökkévalóságnak. El Kazovszkij emlékei folyamatosan pusztulnak, semmisülnek meg: ő ugyanis pontosan tudta, hogy az emlékművek ugyanolyan ideiglenesek, mint az élet.

R: Gyorsan és sokat dolgozott. Sokszor még a kiállítás megnyitása előtti órákban is dolgozott képein. Harca az idővel hozhatta sokszor a gyors technikákat. A kiállításba négyszáz tárgyat emeltetek be, az alapítvány közel háromezer művet dokumentált.

RA: És még nem látjuk a végét. Valóban hatalmas életműről van szó. A művészettörténésznek különösen érdekes a helyzete az ő tekintetében, mert Kazovszkij nem volt tipikus képzőművész abban az értelemben, ahogy a képzőművészek többsége nagy hangsúlyt helyez a kézműves precizitásra, a technikára, anyag- és eszközhasználatra,  a technológiai szabályok betartására. A kézművesség lassú dolog, fegyelmet kíván. El Kazovszkijnak ezekhez a bonyolult technológiákhoz nem volt türelme. Muzeológiai szempontból is komoly fejtörést okoz, hogy csupa efemer anyaggal dolgozott, nem érdekelték a nemes anyagok, a letisztult technika. Nem érdekelte, hogy művei örökké fönnmaradjanak, hogy mint önmagukban álló objektumok túléljék a pillanatot, amiben létrejöttek. Nem tartotta számon műveit, nem követte további sorsukat, ami utólag számos problémát okoz. Művei egy részéről nem tudni, hol van, inkább a pillanatnyi viszony érdekelte.


R: Folyamatosan írt verseket oroszul. A nyelvváltása miatt különleges nyelvi közegben élt. Képeit is egyfajta szövegként lehet értelmezni?  

RA. El Kazovszkij kedves mondása volt, hogy „nekem az ereimben is nyelv folyik.” Sokat, intenzíven és nagyon pallérozottan beszélt. A nyelvhez mint kreatív médiumhoz is különleges viszony fűzte. Tizenhat évesen került Magyarországra, ahol hihetetlen gyorsan megtanult magyarul. A kiállítás kezdeti koncepciójában úgy gondoltam, készítek egy Kazovszkij-szótárat, egy olyan termet, ahol különböző motívumait, képcímeit, az általa gyakran képekbe beleírt mondatait, szavait összegyűjtve egyfajta „szótárként” dolgoznánk fel azt, aminek segítségével pontosabban lehetne verbalizálni az egyes képek narratíváját. Megpróbáltuk. Kiderült, hogy nem megy, hiába tűnt úgy, hogy létezik egy ilyen szótár, valójában nincs ilyen. A művészettörténészek szeretik úgy gondolni, hogy minden egyes képnek önálló és zárt  jelentésuniverzuma  van, de nem így van. Festészete inkább a formák folyamatos pulzáló átjárását hozza létre, a keretek viszonylagosak. A lüktető festői energia inkább kölcsönös átjárásokat teremt a képek között, de ez az alkotói módszer csak akkor látszik, ha a képeket összetorlasztjuk egymással.

R: Azzal az előfeltételezéssel mentem el megnézni a kiállítást, hogy halálával a nagyon erős jelenlét hiánya máshogy mutatja majd az életművet. A kiállítás a halál feletti győzelemről szól, s így értelmezhető a kiállítás címe: A túlélő árnyéka.

RA: Számomra az derült ki, hogy El Kazovszkij művészete ma is nagyon él, nagyon eleven. Robbanékony, hihetetlen életenergiák működnek benne. Az életképesség megmutatása a kiállítás fő célja, ami azért olyan eklektikus, mert nem El Kazovszkij van kiállítva, hanem a hozzá való lehetséges viszonyokat formáltuk meg installációk képében. Az a cél, hogy a néző ezeket a játékokat lejátssza, és ezeket a különböző viszonyulásokat megértse. Hogy a labirintusban rácsodálkozzon a változatosságra - nem csak El Kazovszkijéra - hanem a művészet sokszínűségére is.

Szerző: Marton Éva