Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MENEKÜLTEK ARCAI

12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
2015. nov. 22.
A 12. Verzió Dokumentumfilm Fesztivál fő témája a menekültválság volt. SOÓS TAMÁS BESZÁMOLÓJA.
„A föld alá tehetnek, ha még sokáig itt kell maradnom” – mondja egy cserzett arcú, középkorú szír Zaatariban, a szír-jordán határon létesített menekülttáborban. Szenved a férfi s gyávának érzi magát, mert nem harcol a barátai oldalán. Szíriából csak azért menekült el, mert tizenéves fiát megsebesítették a srapnelszilánkok. Az On the Spot – 9 hónap alatt a Föld körül című magyar dokumentumsorozat Zaatari epizódjában a menekültek életének örök ideiglenessége válik átélhetővé. Az apa szemétszedőként dolgozik, fia vasgyűjtéssel keresi a mellékest, tanítás nincs, a gyerekek írni-olvasni sem tudnak. Az egy főre jutó ételkuponokból alig jönnek ki, és ha olajat vagy margarint vesznek, az összeset – darabja körülbelül 14 dollárt ér – elkérik tőlük.
Jelenet a Zaatari című filmből
Jelenet a Zaatari című filmből
Egy ponton felszikrázik a feszültség apa és fia között, mert ő menne vissza Szíriába, húzza a honvágya és becsülete, a fiú viszont sír, ő maradna, mert nem akar meghalni, elvégre mégiscsak háború van otthon. „Aki fél a haláltól, az nem hisz eléggé Allahban” – torkollja le az apja, és bár látja a különbséget saját és gyermekei generációja között – feleségét 16 évesen vette el, hasonló korú lányát viszont már nem házasodni, hanem egyetemre küldené –, mégsem képes engedni: nevelő szándékkal alázza porig a fiút, aki hebeg, habog, az arcán fájdalom játszik.
A menekültáradatot dokumentáló filmesek dilemmáját jól mutatja a Zaatari, amit eredetileg szeptemberben vetítettek a Duna TV-n. A válság a dokumentumfilmesből is újságírót farag, aki kamerájával elsősorban rögzíteni és felderíteni igyekszik az eseményeket – ám ezekről már hónapokkal ezelőtt olvastunk, láttuk a riportokat és hallhattuk az elemzéseket. A dokumentumfilm óhatatlanul is lépéshátrányba kerül a médiával szemben, ráadásul mélyre ásni, kontextust rajzolni is alig jut ideje. Sajnálatos, hogy a Verzióról is hiányoztak a menekültválságot tágabb politikai, gazdasági, társadalmi kontextusban láttató munkák. Ugyanakkor érthető, hiszen ebben a gyorsan változó szituációban a filmes egyet tehet, amit az újság nem tud: nemcsak hangot, de arcot is ad az embereknek. Megtalálja az érdekes egyéneket, részletesen meséli a történetüket, és fotografálja az érzéseiket.
A kényszerűségből így végül erény válik. Hiszen manapság a film hatást is úgy tud elérni, ha a hatást mutatja – nem a leomló házat, hanem az embert, aki a lebombázott otthonáról mesél, mert csak a megélt élmény átadása tudja átütni a közönyt. Képözönben élünk, és mivel az ember mindent láthat, a fröccsenő vér vagy a szétzúzott épület látványa elveszti drámai erejét. Amit pedig a rombolás, az elmúlás képei nem tudnak közölni, azt az egyes embernek kell elmesélni – hiszen az egyetlen, amivel szemben talán sosem leszünk közömbösek, az a másik ember arca.
Szíriai love story
Szíriai love story
Mint például Ameré és Raghdáé, akik egy szíriai börtönben találkoztak, és a kettejüket elválasztó falba fúrt lyukon keresztül beszélgettek, majd estek szerelembe. A nő politikai aktivista, a férfi családapa lett, aki egyedül nevelte a gyerekeiket, míg Raghda az Aszad-rezsim politikai foglyaként töltötte újabb börtönbüntetését. Ha a szíriai helyzet ábrázolásában felületes és némileg hatásvadász is a Szíriai love story, a családi és érzelmi trauma körülrajzolásában mindvégig tűpontos marad. A nőnek az anya és a forradalmár szerepe közül kell választania, miközben tétlenül őrlődik előbb Libanonban, majd Franciaországban. A férfinek azt kéne feldolgoznia, hogy a nő egyszer már nem őt, hanem a forradalmat választotta. Talán kikerülhetetlen, hogy hiba csússzon a kommunikációba, és elbeszéljenek egymás mellett a sértett felek, akik a menekültház magányában nem tudnak mást hibáztatni, csak a másikat. A száműzetés és a kilátástalanság pedig a legnagyobb szerelmet is felmorzsolja végül.
Ha valaki csak egy emberre, egy szempárra fog emlékezni a filmből, az mégis inkább a fiuké, Bobé lesz, aki a kamera előtt nő fel. Az ő arcán látszik minden érzelem, ami a nézőn is keresztülhullámzik, az értetlenkedés, hogy hogy történhet meg mindez, a fájdalom, hogy miért hagyta el az anyja, a düh, hogy mért nem lehet mit tenni. A gyermek viszont gyorsan felejt, és hamar alkalmazkodik, hat-hét évesen már nem rémlik neki, hogy anyja börtönben volt, nem kérdezi, hová ment és mit csinál (Törökországban, a szír árnyékkormány kulturális tanácsadója). Bár a szigorúan a privátszférára figyelő film nem mesél a család integrációjáról, európai munkavállalásáról, de a fiatalok beilleszkedéséről sokat mond Bob története, aki hatévesen már (még?) boldog francia, és nem arabnak, pláne nem szírnek vallja magát.
Szerbiai útinapló
Szerbiai útinapló
A szekció többi filmje ennél töredékesebb képet mutat, pillanatfelvételeket a Szíriából, Afrikából, Afganisztánból Európa felé vezető úton. A Szerbiai útinapló – a jugoszláv újhullám nagy öregjének, Želimir Žilniknek a dokudrámája – azt játszatja el a Balkánon ragadt szereplőivel, hogyan foszlik szét a szemük előtt az európai álom ábrándja. „Hungaryben nincs demokrácia, mi?” – veti oda nevetve egy afrikainak a szerb menekültszállás ura, miután kiszúrja, hogy a srác harmadszor jön már vissza. Ritka pillanat ez, amikor a két fél, a szerb hatóság és a menekült összeröhög. Egyébként szigorú a fegyelem a szálláson, a főnök magasról ereszkedik le és nagy hangon kiabálja utasításait, „moss lábat!”, „vágd le a hajad!”, mintha csak egy fiúkollégiumot vezetne, tele rakoncátlan, hormonzavaros tizenévessel. Nem ijesztő, inkább abszurd figura, aki egy cseh kisgroteszkből lépett elő, élvezi a hatalmát, de jobb napjain jó szándék is vezérli.
A menekültek itt érezhetik először, hogy megérkeztek Kelet-Európába, mert bár a hivataloktól segítségre, tájékoztatásra nem számíthatnak, a szerbek részéről érdeklődés és barátság fogadja őket. Van, aki egy vidéki fesztiválon járja velük a néptáncot, mások a középkorú szerb nőkkel beszélgetnek arról, hogyan néz ki a gyakorlatban az afrikai poligámia. Ezek a tétova, de jámbor ismerkedési kísérletek azok, amik megingatják a becsontosodott sztereotípiákat, amiket a szerbek a menekültekről, a menekültek az európaiakról ápolnak.
A Szerbiai útinapló jól szerkesztett, erős doku, amely a sosem szűnő ideiglenességről, a gyorsan szövődő és bomló barátságokról mesél. A végén egy kameruni férfi egyedül vág neki a magyar határnak, egy évvel a szögesdrót-kerítés felhúzása előtt. A szekció legmegrázóbb filmjében, a Hajlékban azt látjuk, mi történik, ha a sok megpróbáltatás után megérkezik a célországba. Svájc – vagy ahogy egy afrikai mondja, a „Rolex-ország” – mesés jólétéről álmodnak, de a magyarországinál is elutasítóbb fogadtatásban részesülnek. Munka, legalábbis a menekülteknek és a bevándorlóknak, nincs, és ha véletlenül mégis akad, a lomha bürokrácia gondoskodik róla, hogy túl sokáig húzzák az ügyet. Munka nélkül pedig se megszállni, se megélni nem lehet a gazdag, de drága országban, ahol még az ideiglenes hajléktalanszállóra is öt frank a belépő. Aki kint reked, és az utcán alszik, azt a rendőrök megbírságolják.
A svájci dokumentumfilm a hajléktalanszálló életét követi nyomon, ahova éjszakánként ötvenet engednek be a kint várakozó 80-90 ember közül. A Hajlék azt a történetet meséli el, hogyan válik a szállásadók és a hajléktalanok közé húzott kordon szimbolikus kerítéssé, amit még a jó szándék sem tud áthidalni. A szállón dolgozó félig svájci, félig spanyol srác – tetovált, mackós ember – próbál kíméletesen gyorsan válogatni, hiszen véletlenszerűen kell ráböknie ötven emberre, és istent játszani mindig lelkiismeret-furdalással jár. A túloldalon persze csak az önkényt látják, és a megaláztatást érzik, ahogy napközben az ételért, éjszaka a szállásért kell könyöklős dzsungelharcot vívni. És miért: bent kevés a hely, fapados a szállás, a svájci állam nem nyújt szociális hálót, amibe az utcán élő belekapaszkodhatna. Maga a rendszer az embertelen.
Mélyen humanista film a Hajlék, melyhez a rendező tipikus, esszenciális sorsokat talált; jól sűrűsödik az életanyag Fernand Melgar kamerája előtt. A Hajlék azért is kivételes film a menekültválság dokumentumai között, mert bár szűkre veszi a fókuszt, több oldalról is körüljárja a témát. Láttatja a peremen ragadtak nyomorát és a segítők igyekezetét, a szállásvezető logikus számításait és a hajléktalanokkal szemtől szembe érintkezők tapasztalatát, és azt is, milyen kitartásra és életerőre van szükség, hogy a kettő néhanapján összetalálkozzon. A spanyol család, amelyik már két éve nem tudja fizetni lakáshitelét, és a kilakoltatástól félve jött Svájcba pénzt keresni, Amer és Raghda útját járja be. Amadou, az afrikai srác azért didereg az utcán és azért harcol a svájci bürokráciával, hogy ne kelljen megszégyenülve hazamennie. Jól menő üzlete volt otthon, de az Európából gazdagon hazatérő barátait látva eladta boltját, és elindult szerencsét próbálni. Hét éve kószál Európa utcáin, mert nem akar üres kézzel hazamenni. Ha édesanyja hívja, azt hazudja, minden jól van, mielőtt magára húzza a takarót a jeges utcán.
Afgán dzsungel. A képek forrása: Verzió
Afgán dzsungel. A képek forrása: Verzió
A Hajlék akár Magyarországon is készülhetett volna, és azért is lett volna jó, ha itt készül, mert kevés magyar filmes reagált a témára. Az Afgán dzsungel, K. Kovács Ákos és Tolnai Szabolcs négyperces filmetűdje is egy tranzitállomás, a szabadkai téglagyár életét mutatja be, amit a helyiek csak afgán dzsungelnek neveznek. Miközben a sátorban élő, konzervmaradékot majszoló menekülteket látjuk, egy túlképzett afgán fiatal meséli a történetét. Az Azok a Győr közelében lévő falu, Vámosszabadi lakóiról szól, melynek határában menekülttábort létesítenek. A helyiek félnek, háborognak, és bár páran barátságosan fogadják az érkezőket, végül két pártra szakadnak. A menekültekkel, a más kultúrákkal való szembenézés ugyanis feltüzeli a régóta lappangó feszültséget a szegényebb „falusi” és a gazdagabb „kertvárosi” réteg között.
A rendező, Meggyes Krisztina népmesei narrációt körít a lakosokkal készült interjúk közé, ami kihangsúlyozza, hogyan ragadnak bele emberek évszázadok óta rögzült gondolkodási sémákba. A király békés birodalmáról és a fenyegető idegenekről szóló meséjével finom fricskát ad a kormány hivatalos migráns-narratívájának, miközben iróniával tompítja a lakók kijelentéseinek élét, akik a nagypolitika által sulykolt lózungokat mondják vissza félelemtől heves meggyőződéssel. Az Azok nem a menekültekről, hanem az itt élőkről rajzol szomorú képet, hiszen a címbeli „Azok” nem is a sötétbőrű, valaki által csak „mosolygós négereknek” nevezett emberekre vonatkozik, hanem a másik falubeli csoportra. A kertvárosiak végül saját jelöltet állítanak, hogy a saját embereiket ültessék be a kormányzatba, a záró képeken hangosan ünneplik a győzelmüket, amivel kitakaríthatják Vámosszabadiból „a füstösképűeket”. A kisemberek eljátsszák azt, amit a nagypolitika, miközben az árok, ember és ember között, csak tovább mélyül.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek