Épp szezonja van az év legjobbjait bemutató filmnapoknak és filmheteknek, amik közül kissé kilóg a koreai, mely immár a fesztivál nevet viseli. Nem csak vadiúj filmeket válogattak a programba, hanem az elmúlt három-négy év legjobbjait is, a kínálatot pedig honi Korea-fanok megkérdezésével állították össze. Az utóbbi évek legsikeresebb filmjei közül néhány ráadásul az ország örökranglistáján is előkelő helyet foglal el.

A megnyitóra ingyen lehetett regisztrálni, és stílszerűen közönségfilmet vetítettek. A kalózok, mint címe is elárulja, kalózfilm, ami fejlett műfaj volt Hollywoodban, amíg ki nem halt. 2014 egyik legsikeresebb koreai mozija rengeteg harcjelenetet vonultat fel katonák, kalózok és erdei banditák között, földön és vízen, de nem csak látványos akciófilm, hanem vígjáték is. Humora eleinte abból fakad, hogy a főhős rangos katonából banditává züllik le, csapata pedig válogatott ütődöttekből áll. Közéjük aztán egy renegát kalóz szeretne beállni, aki eleve komikus karakter, lévén folyton tengeribeteg. A bandában idegen környezetet kell megszoknia. Sok olyan vígjáték készült már, ami egy komfortzónájából kiszorult főhősre épül, itt viszont fordul a kocka: később a szárazföldhöz szokott rablók kénytelenek vízre szállni és felcsapni kalóznak, ami újabb mókás komplikációkhoz vezet. 

Már a fő konfliktus is vicces: egy bálna elsüllyeszt egy királyi hajót és lenyeli a fedélzeten szállított császári pecsétet, a túlélők viszont (az életüket féltve) a kalózokra fogják a támadást. Ez a bonyodalom thrillernek sem utolsó: a bálna egy hitchcocki MacGuffin, azaz ha a nézőnek nem is fontos, a rá vadászó csapatok számára a megtalálói jutalom miatt nagyon is az. A mozi kilassított, precízen megkoreografált akciójelenetei alapján a kínai wuhszia filmekre is hasonlít, sőt felül is múlja azokat. A wuhszia mára elcsépelt műfajjá avult: az ilyen filmek elején egy hosszú és száraz szöveg magyarázza el a történelmi kontextust, aztán elkezdődik a non-stop kardozás. Ebben a filmben viszont nincs történelemóra, a sztori univerzális, és képekkel mesélik el. A kalózfilm ezzel felkerült azon műfajok listájára, amiben Dél-Korea überelni tudta Hollywoodot.

Yim Geun-hyeong nagykövet a beszédében elmondta, hogy ha őt is megkérdezik, nyitófilmnek inkább az Íjak háborúját vagy a Tolvajokat javasolta volna. Az előbbi szintén kosztümös film, amiben viszont – szokatlan módon – a történelmi miliőt magyarázó feliratok a film közben, egy-két jelenet lecsengésekor, a kép fölött jelennek meg. Ez kizökkenthetne, de helyette inkább behúz, mivel a szöveggel nyitó filmekkel ellentétben újra és újra emlékezteti a nézőt, hogy amit lát, történelmi eseményeken alapul. Ebben a filmben a feliratok fejezetcímekként is működnek. Némi pihenőt hagynak a nézőnek, amire szükség is van, egyébként sem érdemes végig a tetőponton tartani az izgalmakat egy másfél-két órás moziban, mert az megterheli a közönséget. A nyitó szöveg filmszerűtlenebb eszköz nem is lehetne, ez a történet viszont bármikor játszódhatna, hitelessége csak hab a tortán. 

Ez a film is képekkel mesél, mivel akciómozi: főhőse egy íjász, ami rengeteg látványos csatajelenetet, jó pár lenyűgözően fotografált üldözést is hoz. A mandzsuk betörnek Koreába, és fosztogatás közben fogságba ejtik az íjász húgát, ráadásul éppen az esküvőjéről hurcolják el. Hősünk Rambo módjára vadássza le a létszámfölényben lévő ellenséget, ami aztán megtorlásként őrá feni a kését. Még mielőtt átmenne sallangmentes túlélőthrillerbe, a film drámaként is alapozást kap: a főhős szüleit hazaárulónak kiáltották ki és (ártatlanságuk dacára) megölték, az apa utolsó kívánsága pedig az volt, hogy fia vigyázzon a húgára. Árulók gyerekeiként bujkálniuk kellett, ami egyre rombolta a főhős jellemét, de csak amíg húga megmentéséért össze nem kellett kapnia magát. Gyengébb pillanataiban ez csak egy B-kategóriás akciófilm, de Dél-Koreában az is úgy néz ki, mint egy százmilliós, Oscar-esélyes hollywoodi történelmi eposz. 2011-ben ez volt a legnézettebb helyi film hazájában.

A Tolvajokról is sokat elmond a címe, ez ugyanis heist és caper film, amiben egy csapat rabló gyémántot próbál lopni a szigorúan őrzött kaszinóból. A film különlegessége, hogy nincs főhőse. Elvileg a rablás kiagyalója, bizonyos Macao Park az, ő viszont szokatlanul későn lép be a képbe, sokáig homályban marad, a néző csak legvégül ismerheti meg teljesen. Személyének rejtélyessége, azaz az információ visszatartása működteti a filmet. Még a heist és a caper zsánerek, na meg az all-star színészgárdára épülő filmek viszonylatában is szokatlanul sok karaktert vonultat fel, majdnem egy tucatot, mivel Park egy koreai és egy hongkongi csapatot egyesít. Eleinte nehéz megjegyezni, hogy ki kicsoda, de a karakterek alaposan kidolgozottak, mind markáns egyéniség. 

A film sok újat nem mond a műfajaiban, de kellően humoros, ami főleg a hongkongi és a koreai csapat viszályából és a markáns karakterek ellentéteiből fakad. A mozi végig látványos és akciódús, de sosem annyira túlspilázott, mint a wuhsziák. Lélegzetelállító technikai bravúr egy házfalon való menekülés és egy tömegkarambol megvalósítása, amikről első látásra nehéz megtippelni, hogy mennyi volt bennük a speciális effekt és mennyi a kaszkadőrmunka, de akárhogy is, e szcénák Hollywoodnak is becsületére válnának. És persze az egész film is, ami minden idők ötödik legnézettebb honi mozija odahaza.

Egy hátránya van annak, hogy ilyen ütős válogatás készült: jövőre nehéz lesz felérni ehhez a színvonalhoz, bár ha van ország, ahol ez is sikerülhet, az Dél-Korea. Egy koreai mustra pedig azért hiánypótló Magyarországon, mert noha az ázsiai ország filmipara az egyik legerősebb a világon, a hazai mozikba nagyon ritkán jut el. A hollywoodi sztárkultusz felülkerekedik a távol-keleti mozin, de nem megérdemelten. A dél-koreai filmek sikeréből pedig az egész világ tanulhat. Hollywoodot le lehet nyomni akár a világ másik végéből is, különösebb trükk nélkül: ezek a filmek kreatívan vannak megírva, látványosan fényképezve és odaadóan eljátszva.