A heuréka élmény a művész részéről úgyszólván munkaköri kötelesség, sikerről azonban csak akkor beszélhetünk, ha a néző is jóleső érzéssel csap a homlokára. Manapság azonban ez korántsem egyértelmű – kortárs kiállításra többnyire nem azért járunk, hogy szépet lássunk, hanem, hogy gondolkodjunk. 

A kortárs művészet természete szerint eleve kutat: kérdéseket tesz fel, nem pusztán közvetít. Nem lévén egyetemes szakrális bizonyosság, az alkotás sem lehet csak médium, amely egy közösség által tudott és vallott, mindenki számára egyértelműen dekódolható tartalmat közöl. Az egyetemes beavatás élménye elmarad: kortárs alkotásokkal találkozni a befogadó részéről munkát igényel, mégpedig – dacára a vizualitás korunkra jellemző dominanciájának – sokszor komoly  szellemi munkát, amelyhez olyan háttérinformációk szükségesek, melyek esetenként valóban csak beavatott csoportok privilégiumai. A progresszív munkákat egy klasszikus művészeten iskolázott, átlagos földi halandó nehezen különbözteti meg a szimpla blöfftől, és ez nem segíti a kortárs művészet be- és elfogadását. 

A Műcsarnok Szegő György által felvázolt működtetési koncepciója amellett tette le a voksát, hogy az átlagos műveltségű befogadót is igyekszik HEURÉKA élménnyel megajándékozni. Most tekintsünk el attól a félelmünktől, hogy mindezt az MMA égisze alatt teszi, Szegő intellektusa és igényessége egyelőre megóvta a kiállítóhelyet a vállalhatatlan dekrétumoktól. Jól kirajzolódik az irány: egyfajta biztonságra törekvés a már bizonyított XX. századi klasszikusokkal. A XXI. század nyugtalanító kérdésfeltevése így ugyan parkolópályára kerül, pontosabban állami mecenatúra híján kénytelen a saját útját járni, ahogy ezt az OFF-Biennále eseményei illusztrálták. 

Ez talán nem is baj, feltehetően ők sem kívánkoznak a kulturális szférát egyre inkább uraló MMA kebelére, viszont az mégiscsak üdvös lenne, hogy a múzeumépítési láz kapcsán ne csak a lovarda híján eddig bánatos udvari lovak, de a legprogresszívabb kortárs irányzatok is méltó otthonra találjanak. Egyelőre azonban a Műcsarnok a kortárs képzőművészet deklarált befogadó intézménye, amely az őszi-téli szezonban négy új, és kifejezetten közönségbarát kiállítással ajándékozza meg a megnyitón elhangzottak szerint egyre gyarapodó közönségét. 

A nagy dobás Nicolas Schöffer retrospektív kiállítása, amely a magyar származású művész, a kinetikus, illetve kibernetikus művészet szülőatyjának életművét mutatja be. Schöffer Miklós a feltaláló, aki 1936-ban, 24 évesen került Párizsba, és kezdetben expresszionista, majd szürrealista képeket festett, miközben vasöntödei munkás, földműves és éjjeliőr is volt, hogy világos nappal dolgozhasson születő művein. Művészi attitűdjére legnagyobb hatással nem egy másik művész, hanem Norbert Wiener, a kibernetika feltalálója volt. Schöffer kinetikus kompozícióiban kezdetben magát a teret, majd továbblépve a fényt, végül az időt kívánta plasztikus formában megörökíteni, 1968-ban pedig már mozgó szobraiért kapta meg a Velencei Biennále nagydíját. 

A kiállítás meggyőzően mutatja be azt a gondolati struktúrát, amit a kutató Schöffer a tértől a fényen át az időig megkonstruált. A mozgó, geometrikus árnyakat falra vetítő művek a 30-as évek Bauhausának vizuális világát idézik, miközben a hatvanas évektől a nyolcvanas évek közepéig készültek. A környezetükből érkező ingerekre reagáló, intelligens szobrainak gondolati felépítménye viszont voltaképpen napjainkban, egy teljesen más vizuális eszközökkel operáló korban vált aktuálissá. A leginkább utópisztikus művei az építészet terén születtek, ezekből egész teremre valót láthatunk, a szexuális élményközponttól a lábakon álló városokon át a buborékba bújtatott színházig – ne feledjük, a hatvanas években járunk, amikor még nem létezett számítógép. Schöffer építészeti utópiái ma is megállják a helyüket, nem véletlen, hogy Párizsban most is napirenden van kibernetikus tornyának megépítése, ahogy a kalocsai születésű művész szülővárosában álló tornyot is tervezik múzeumának hamarosan befejeződő felújításával egyidejűleg újraindítani. 

A középső teremsort Vörösváry Ákos, a megtaláló művész gyűjteménye tölti meg. Aki járt már a Tapolca melletti Diszel magtárból kialakított látványtárában, a gyűjtemény állandó kiállítóhelyén, annak nem ismeretlen Vörösváry metódusa: saját vallomása szerint nem érezve tehetséget arra, hogy saját művekben fejezze ki világképét, gyűjteni kezdte a számára művészi értékkel bíró tárgyakat és alkotásokat, hogy azután azok eredeti és személyes elrendezésével hozzon létre új jelentést. A diszeli látványtárban maga az évente más-más mottó köré rendeződő kiállítás a mű – a három szint változatos falfelületeit megtöltő képek, hétköznapi tárgyak, szobrok, csipkék, fotók és nyomatok együtt vallanak az alkotókról, a gyűjtőről és a világról, a mi világunkról egyaránt. 

Diszel töménységét a Műcsarnok falai közt kevésbé sikerült reprodukálni – mintha itt túl sok lenne a hely, a kontextus kevésbé erős, mint a faluvégi magtár zegzugos tereiben. Pedig a módszer ugyanaz: klasszikus grafikai sorozat és festmény váltakozik tárgyakból vagy képekből létrehozott költői installációkkal, melyek mind az élet-halál, ég-föld kapcsolatát kutatják. A kiállítás címe, A létra, Weöres Sándor híres soraira utal: „Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra…” Talán vonatkoztatható ez a mottó a négy kiállítás mindegyikére, a választ fáradhatatlanul kutató művész attitűdjére: többek között épp Weörestől tudjuk azt is, hogy a Célnál az Út sokkal fontosabb.

Úton járó művész a harmadik kiállító Malgot István is, akit a közönség a rendszerváltás előtti időkből alternatív színházi produkciói révén ismert, most viszont eredeti végzettségének megfelelően szobraival mutatkozik be. Malgot rátalált távol-keleti utazásai során arra a mitikus világra, amit Vekerdy Tamás a megnyitón a mára már a tudatalattinkba száműzött tündérek és lidércek birodalmának nevezett. Egy egész mesebeli erdő elevenedik meg Malgot fából faragott szobraiból, arcok, kezek, kapcsolatok – bölcsőtől a koporsóig. A szobrok installálása nem tagadja meg az alkotó színházi múltját: az egyedi világítás az őserővel ható, maszkszerű figuráknak különleges teatralitást kölcsönöz.

A teremsor utolsó helyiségében kiállító Csertő Lajos polihisztorként mutatkozik be – a Dunaújvárosban alkotó szobrász személyiségét műhelyének megidézésével kívánja a tárlat bemutatni, ahol szobrai éppúgy helyet kaptak, mint a Makovecz Imre épületéhez készített modelljei, és a Duna-Tisza csatorna mesterséges tavainak rendszerére alkotott közösségi felhasználási javaslata. Csertő kísérletezési terepe az anyag, melyből fáradhatatlan lelkesedéssel talál ki új és új formákat.