Az ismert és jelentős nemzeti filharmonikus zenekarokhoz viszonyítva nem is annyira nagy múltú (48 éves), de annál illusztrisabb vezető karmesterekkel és zeneigazgatókkal büszkélkedő párizsi együttes, az Orchestre de Paris november 6-án, pénteken adott koncertet a Müpában, jelenlegi első karmesterük, Paavo Järvi vezényletével.
Sol Gabetta |
Az észt-amerikai karmester stílusosan észt zeneszerzővel, az idén nyolcvan esztendős Arvo Pärttel nyitotta a hangversenyt, ráadásul a Silhouette című, 2009-ben vonósokra és ütőkre komponált művel, melyet a mester a dirigens és a zenekar felkérésére írt „Hommage à Gustave Eiffel” alcímmel. A nagyjából hét-nyolc perces mű az általam eddig ismert Pärt-műveknél jóval töredezettebb, kevésbé koherens struktúrát mutat, és valahogy azt az áhitatosságot sem éreztem, ami legtöbb művében jelen van. Viszont annál érdekesebb volt a darab második felében feltűnő, szinte mahleri hangzást hozó dallam, amelynek megformálása kifejezetten élővé tette a zenekar előadását. A darabot egyébként hosszú legato-ívek szőtték át a Pärtre jellemző állandóság érzetét keltve, amihez gyakori pizzicatók szolgáltatták a kontrasztot. Míg a hosszú ívek telten, szép színekkel szóltak, addig a pizzicatók helyenként hagytak némi kívánnivalót maguk után precizitás tekintetében.
Saint-Saëns I. gordonkaversenyét Rahmanyinov és Sosztakovics is a hangszer versenymű-irodalmának egyik legnagyobbjaként emlegette, ennek ellenére a hazai pódiumokon ritkán hangzik el a remekbe szabott darab, amelyben a szólót most a fiatal argentin csellista, Sol Gabetta játszotta. Igazán megkapott az előadás áttetszősége és letisztultsága, egészében véve csak hangerőből kívántam volna többet, azt is főleg a szólistától, de talán egy ilyen apparátus lehet a leginkább problematikus a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hangvetőjének beállításakor. Líra és dráma egyaránt érvényre jutott Gabetta koncentrált, de szenvedélyes játékában, a frázisoknak iránya volt, a művésznő szépen, ízlésesen formálta a három részt ugyan elkülönítő, de attacca egybekomponált késő romantikus mű passzázsait, s ebben a zenekar és a karmester kiváló partnernek bizonyult, állandó jelenlétükkel és a kommunikáció intenzitásával. A megannyi szín és karakter megmutatása mellett azonban mintha a nagyforma összefogására már nem jutott volna elég figyelem. A ráadás, Fauré rezignált Elégiája az igen lassú tempóra vonatkozó előadói utasítás (Molto adagio) ellenére is lélegzett, élt. Az édes-bús, kontemplatív zeneműnek mindössze a záróakkordjába rondított bele a színfalak mögött már a Boszorkányszombat nehezebb állásait próbáló fagottos terembe beszűrődő hangjai.
Paavo Järvi |
A szünet után Berlioz Fantasztikus szimfóniájának gomolygó, ködös bevezetője szinte impresszionista benyomásokat keltett, a főtéma öltött először konkrét alakot. A Bál keringőjénél az együttjáték terén időnként rezgett a léc, a harmadik tétel (Jelenet a mezőn) természeti képének pasztorális hangját a fafúvósok hajlékony, szinte improvizatívnak ható felelgetése mélyítette el. Hogy képzavarral éljünk, a Menetelés a vesztőhelyre című tétel feszes ritmusa és a dinamikai fokozás révén sikerült a legélettelibbre, a Boszorkányszombat pedig főleg színgazdagságával fogta meg a hallgatóságot, amelyben különösen a rézfúvósok precíz, homogén hangzása hagyhatott szép emlékeket.