Vashegyi és Mondonville
2015.11.09.

Ritka az olyan koncert, amelynek valamennyi száma magyarországi bemutató, de még ritkább az olyan, amelynek magyarországi bemutatói olyan művekre hívják fel a figyelmet, amelyek több mint kétszázötven éve keletkeztek. Mondonville nagy motettái a Müpában. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Vashegyi György nem egyszerűen hangversenyeket vezényel az általa alapított Purcell Kórus és Orfeo Zenekar élén. Tevékenysége ennél szélesebb horizontú: pátosz és túlzás nélkül állítható, hogy zenekultúrát épít, és ezt pedagógiai megalapozottsággal teszi. Munkája hátterében olyan megfontolások állnak, amelyek a kiválasztott műveket nagyobb összefüggésben helyezik el. Egyfelől a Vashegyi-koncertek módszeresen tartják figyelmünk előterében a törzsrepertoár alapműveit, a legjelentősebb Bach-, Händel-, Haydn-, Mozart-, Mendelssohn-oratóriumokat és sok mást, de ez csak a koncepció egyik (bár kétségkívül igen fontos) fele. Másfelől a hazai hangversenykultúra fehér foltjainak tervszerű felszámolása zajlik Vashegyi jóvoltából: olyan művek megszólaltatása, amelyek fontosak, de a magyar zenehallgatás menüjéből mindeddig hiányoztak. Ez a pedagógiai tudatosság összefügg azzal, hogy Vashegyi György nemcsak előadóművész, hanem zenetudós is, mindennapi életvitele szerint pedig pedagógus: a Zeneakadémia régizenei tanszékének alapítója és vezetője. Művészként is tud tanárfejjel gondolkodni: koncertjein nemcsak élményekkel, de sokszor új tudással is gazdagodunk.

Vashegyi György
Vashegyi György

Az említett fehér foltok egyike a francia régizenei repertoár fájó hiánya a hazai hangversenyek műsoráról. Egyáltalán: a francia zenéé. Miért alakult ez így? A török hódoltság után Magyarország Habsburg fennhatóság alá került, évszázadokon át az osztrák-német kultúra szinte kizárólagos befolyása alatt állt, s ebből az egyoldalú helyzetből a magyar zenészek csak egy rövidke átmeneti időszakban, az előző századfordulón, Bartók és Kodály fiatalkori Debussy-élménye idején próbáltak szabadulni. A két nagy magyar számára azonban hamarosan újabb, sorsdöntő inspirációforrás adódott: a népzenéé, a magyarság pedig Trianon után ismét nem éppen franciabarát hangulatban találta magát. Az idegenkedés idővel tartózkodássá szelídült, ám azóta is tart, igaz, rég nem Trianon-trauma miatt, inkább megszokásból. Német és osztrák zene? Jöhet minden mennyiségben. Olasz, orosz, cseh, lengyel, angol, amerikai? Szintén. De francia? Hát, egy kevés abból is, de ne túlozzuk el. Így történhetett, hogy mára a francia zenekultúra területén egész életművek hiányoznak a magyarországi zenehallgatás palettájáról.

Vashegyi György hosszú évek óta küzd e helyzet megváltozásáért – jelentős eredményekkel. Rameau-művek sora jelzi erőfeszítéseit, Charpentier-, Leclair-, Méhul-produkciók, és sorolhatnánk tovább is a francia régizene jeleseit, akiknek jobbnál jobb alkotásait mutatta be az elmúlt esztendők során. Most Jean-Joseph Cassanéa de Mondonville (1711—1772) került sorra. A maga korában nagy sikerű, mára elfeledett francia barokk szerző – Madame de Pompadour pártfogoltja, a Chapelle Royale és a Concert Spirituel hegedűse – négy úgynevezett „nagy motettája” (a francia műfajnév grand motet: Mondonville tizenhét ilyen művet írt, melyekből kilenc maradt fenn) szólalt meg a Müpában azon a koncerten, amelyen Káel Csaba vezérigazgató Az Évad Együttesei cím birtokosaként köszöntötte az Orfeo Zenekart és a Purcell Kórust. A hangversenyen lemezfelvétel is készült, a Centre de Musique Baroque de Versailles-jal (a Versailles-i Barokk Zenei Központtal) együttműködésben: velük szövetkezve készítette Vashegyi műhelye néhány éve Méhul operája, az Adrien felvételét szintén a Müpában, és hasonlóképpen a Versailles-i központtal közös projekt lesz jövő márciusban ugyanitt Mondonville Isbé című operájának felvétele.

Mathias Vidal
Mathias Vidal

A négy alkotásból (De profundis – 1748; Cantate Domino – 1743; Magnus Dominus – 1734; Nisi Dominus – 1743) négy volt magyarországi bemutató. Zsoltármegzenésítésekről van szó; a „nagy motettát” pedig úgy képzeljük el, mint nagyszabású, gazdag zenekari kísérettel ellátott vallásos kantátát, amelyben a kórustételek között a szólistagárdát a legkülönfélébb kombinációkban foglalkoztató szólóáriák, duettek, tercettek, kvartettek váltják egymást. A magyar közönség az egyházi kantáták, motetták műfaji területén leginkább a német repertoárból ismer műveket – ahhoz a fegyelemhez képest, amely ezt a termést jellemzi, itt legfontosabb élményünk a feltűnő szuggesztivitás, sőt olykor expresszivitás, az erős drámai kontrasztok alkalmazása, a bátor karakterizálás és fantáziagazdag színkezelés, a sokszor világi műfajokat, s azon belül is az operát idéző dinamizmus és szenvedély. (Ne feledjük: Mondonville Rameau fiatalabb kortársa volt!) Mindez hallatlanul színessé és változatossá teszi Mondonville nagy motettáit, amelyekben egyetlen üresjárat sem mutatkozott: a tételek mindvégig lekötötték a hallgató figyelmét, mint ahogyan lekötötte a kivetítőn magyar fordításban mindvégig olvasható zsoltárok latin szövegének – a magyar hallgató számára fűszeresen szokatlan – franciás ejtése is.

Mindehhez persze kellett a nagyszerű előadógárda, amely ezen az estén rendelkezésre állt. Az Orfeo Zenekar Vashegyi György feszes, pontos, szuggesztív és felfedezőn részletgazdag vezényletével remekül játszott, sok színnel és igényesen kidolgozott szólókkal; a Purcell Kórus hangzása dúsan zengett, s elmondható, hogy az együttes úgyszólván vállán hordozta a művek vokális terheit. Az öt szólista közül élvezet volt hallgatni a két mozgékony hangú és kulturált, élettelien éneklő szoprán: Chantal Santon-Jeffery és Daniela Skorka, valamint a bölcsen kiérlelt szólamformálású, kitűnő ízlésű basszbariton, Alain Buet megszólalásait is, de talán nem vagyok egyedül azzal az észrevételemmel, hogy a vokális szólóteljesítmények csúcsát ezen az estén a két haute-contre jelentette. Az elsősorban a francia barokk repertoárban használatos, ritka hangfaj, a mozgékony, virtuóz, magas tenorhang képviseletében a magyar közönség már többször is találkozhatott Vashegyi György produkcióiban a nagyszerű amerikai művész, Jeffrey Thompson teljesítményével – és bízvást állítható, hogy aki csak egyszer is hallhatta és láthatta őt a pódiumon, sohasem felejti el többé kifinomultságát, szuggesztivitását, excentrikus gesztusokra is hajló érzékenységét. Nevét a műsorlapon látva sokan gondolhatták, ezen az estén ő lesz az, aki leénekli a többieket a színpadról. De nem így történt, mert bár Thompson most is nagyszerű szólókkal kápráztatta el a közönséget, és egész pódiumjelenléte mindig a szöveg és zene tartalmaival való teljes azonosulásról tanúskodott, a másik haute-contre szólam gazdájában, a kiváló Mathias Vidalban nagyszerű társra talált, aki hozzá hasonló szenvedéllyel és megjelenítő erővel, virtuozitással és lendülettel énekelt. Izgalmas, jelentős este volt Mondonville nagy motettáinak magyarországi bemutatója, melyet a közönség lelkes, hosszan tartó ünnepléssel honorált.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2015. november 3.