Nemcsák Károly, Szalma Tamás

Mert, bár nem szokás rendezők meg nem valósult terveivel foglalkozni, olykor megvilágító erejük lehet. Telihay Péter rendező ugyanis mindkét főszerepben olyan színészre épített volna és részben épített is, akiket a magyar társadalom konszenzusosan sorozatszerepeivel azonosít. A József Attila Színházban az intézmény igazgatója, Nemcsák Károly Othellójában látjuk és látnunk kell egy korszak ikonikus teleregénye, a Szomszédok erkölcsileg feddhetetlen, sosem hibázó, jóravaló nyomdászgyerekét. Az intrikus Jágóba pedig – ha a koncepció megvalósul – beleláthattuk volna egy olyan kortárs sorozateposz, a Barátok közt központi negatív figuráját, amely már csak a minket körülvevő valóságot negligálva képes a nemzetet a tévé előtt egyesíteni. És bár Jágót végül a Jászai Mari-díjas Szalma Tamás játssza, a fentiekből nem túl meglepő módon következik, hogy a szappanoperák bonvivan-intrikus szerepkörökben leírható karaktereinek átjátszatása az Othellóba egy sematikusan jók és rosszak ellentétére épülő, kevéssé pszichologizáló értelmezéshez vezet.

Fekete Réka Thália, Nemcsák Károly

Minden Othello-interpretáció kapcsán kikerülhetetlennek vélnénk a kérdést, hogyan értelmezzük a főhős másságát, mit jelent az, hogy mór, hogyan reflektáljon az előadás a bőrszín kérdésére. A két egymással szembenálló, talán ma legjellemzőbb iskola az ironikus illetve a nem illusztráló olvasat. Előbbi somolyogva ironizál azon az avítt európai gyakorlaton, amikor a nem fehér bőrű szereplő etnikai különbözőségét a színházban sok festékkel különítik el a többi kaukázusi színésztől. Ezért az ilyen előadás szándékosan, jelzésértékűen festi feketére színészeit, érzékeltetve, hogy amit látunk, teátrális jel, és ahol vagyunk, az csak színház. A másik markáns tradíció Othello különbözőségét nem pusztán bőrszínében keresi, ezért külsődleges, felesleges eszköznek találja, és elhagyja a feketeségre utaló jelet. Brook üres terének szellemében az eszköztelenség hite hajtja a rendezőt, aki a szavak erejében bízva a színész átlényegülését annak játékára és a képzeletünkre bízza: miáltal a bőrszín-metafora kitágul, elkezdi általában a különbözés megannyi lehetőségét jelenteni. Multikulturális társadalmak könnyen választhatnak egy harmadik utat is: hogy fekete színész játssza a szerepet. A két hazai jellemző gyakorlaton kívül persze számos más megoldás is elképzelhető. A József Attila Színházban nem bajlódnak a fenti kérdésekkel. A valódinál csupán egyetlen árnyalattal bronzosabbra maszkírozott Othello nem a „festettbőrű” színész anakronizmusára adott válasz. Ha a néző nem figyel oda, talán észre sem veszi ezt a plakáton talán jobban szemet szúró tónust, amelynek fő célja is éppen az, hogy észrevétlen maradjon, hogy valódi illúziót teremtsen. Telihay Péter rendezésén nem hagynak nyomot a bőrszínábrázolás gyakorlatát problematizáló kortárs gyakorlatok, nem lép be ebbe a dialógusba; naiv ismétlését adja az arcfestés kiürült kliséjének: ma, amikor a bőrszínek nálunk nem megszokott változatossággal keverednek Magyaroszágon, nincs mondanivalója az idegengyűlöletről.

Létay Dóra, Fekete Réka Thália. Fotók: József Attila Színház

A nőkről sem több. A bőrszín-motívum és az Othello nőképe egyaránt A velencei kalmárban megjelenő zsidó-szálhoz hasonlatos. Emlékszünk Shylock ismert, a felvilágosodást előrevetítő monológjára: „Zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? (…) Nem ugyanaz a táplálék táplálja, (…) mint a keresztényt? (…) Ha egy zsidó megsért egy keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval. Ha mindenben hasonlítunk rátok ebben is hasonlítani fogunk” (Vas István fordítása). Az előbbi pármonológja az Othellóban a női hűtlenség apológiája: Minden férj tudja meg:/Húsból,vérből van felesége is!/(…) Ha férfi hűtlen,/Miért teszi?/Nem jót mulatni kíván?/Hát persze, azt! (…) S mibennünk nincs-e éppúgy/Játékosság, gyarlóság, szenvedély? (Mészöly Dezső fordítása). Jágó felesége, Emília monológjára felkapjuk a fejünket most is: Létay Dóra mondja nekünk, a közönségnek. Értelmezi a szöveget, és mintha valódi választ várna. Előadásában ez a monológ feminista kiáltvány. Egész mást követel a Desdemonát játszó, érezhetően nagyobb feladatra érdemes színésztől a rendező: de most Fekete Réka Thália megformálásában a szerep ibseni mellékízt kap. Úgy érdemes elképzelnünk, mint Nórát a feleszmélés előtti években. A korai Walt Disney kevéssé öntudatos női hőseinek (Hófehérke, Hamupipőke) klasszikus szerepben látható hercegnőinek kacagását, fátyoltáncát, naiv báját is eszünkbe juttathatja. Szintén érdekes, milyen ikonográfiát vet be a rendezés, hogy a társalkodónőről, Létay Dóra Emíliájáról tudatosítsa, ő nem a központi naiva, csak a szubrett. A mai néző számára talán leginkább az operettből ismert, társalkodónői szerepkör „másodlagos jelentőségét” Telihay egy szinte ikonikus tartalmú pápaszemmel jelzi. Az a nő, aki kevésbé érdekes a férfiak számára, ebben az Othellóban szemüveges.