Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VARÁZSLATOK ÉS KATAKLIZMÁK

Koroljov és a Concerto Budapest
2015. nov. 8.
Bevallom, repeső szívvel vártam Jevgenyij Koroljov újabb budapesti fellépésének óráját – hála érte a Concerto Budapestnek és Keller Andrásnak, hogy meghívták –; s ő el is jött, és megint bebizonyosodott, hogy nem tud csalódást okozni. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Jevgenyij Koroljov
Jevgenyij Koroljov

A hangverseny, illetve két elhangzása közül az első, a Zeneakadémián volt, október 31-én; műsorán Bach, Beethoven és Arvo Pärt összesen négy műve szerepelt. A hangverseny első része volt Jevgenyij Koroljové: Bach g-moll és Beethoven c-moll zongoraversenyének szólóját játszotta. Ami a Bach-concertót illeti, az előadás sokféle erényeinek listázása helyett hadd szóljak itt csak a leglenyűgözőbb élményről: Koroljov legato-játékáról, amely mindenütt jelenlevően szőtte be a hangverseny első részét, de legszembeszökőbben a Bach-mű lassú tételében mutatkozott meg. Egy olyan hangszeren, mint a zongora, amelynek minden hangját kalapácsütések váltják ki, minden egyes hangot újabb és újabb kalapácsütés, a legato-játék mindenképpen valami szemfényvesztést igényel. Finom agogikai trükköket, a pedál(ok) használatának ezer árnyalatát, efféléket. De ilyen koherenciájú legatót zongorán ezer közül, ha egyet lehet hallani. És mintha Koroljov nem is pedálozna… Azt hiszem, ő egy ismert és a korabeli traktátusokban is tüzetesen leírt csembalista-eszközt, az ujjlegatót – az egymást követő hangok szinte észrevehetetlen, pillanatnyi összezengetését – adaptálta kalapácszongorára, innen az egészen sajátos végeredmény. S ezen az úton Koroljov még azt is el tudja érni, hogy a hangsúlyosan nonlegato menetek hangjai is mintha acélszálon volnának egymáshoz fűzve.

A Beethoven-koncert sokrétű élményéről már nem lehet egyetlen jelenség kiemelésével beszámolni. A nyitótétel zongorás expozíciójában az első rácsodálkoznivaló az agogikai tagolás mérhetetlen gazdagsága és érzékenysége volt – a zongora lírai jellegű szólóiban pedig a szigorú tartás és a költőiség nagyszerű dialektikája. Hasonlóképpen a dinamikai-texturális-érzelmi tetőpontok előadásában is egyszerre érvényesült az előadói fegyelem és a maximális expresszivitás – a legnagyobbak luxusa. Ami a zenekart illeti, megvalósult a szólistával való egyenrangú párbeszéd és végső soron tejes összeolvadás ideálja, s közben emlékeimben felvillan egy-egy mennyei tisztaságú fúvós-akkord is. A lassú tétel transzcendenciáját bajos szavakba foglalni: szívhez szólóan kezdett a szólista, gyengéd érintéssel csatlakozott hozzá a zenekar, s számos kamarazenei módon áttetsző mozzanat után leheletfinomságú pillanatokkal ért véget a tétel. A légies-táncos hatású, finom, légies, lebbenő pillanatokban bővelkedő zárótételből megint csak kivilágított egy egészen egyéni, s lám, valamilyen módon megint csak „régizenés” koroljovi megtoldás: a tercenként lefelé haladó menetek rövid előkéinek olyan, a féktelen vidámságot erősítő, egészen rövid kivitelezése, hogy az előke és félhangja gyakorlatilag egyidejűleg, disszonanciaként szólal meg; a barokkban jól ismert, mai zongoristák körében viszont lényegében ismeretlen előadói manír.

Keller András
Keller András

A szünet után a hangverseny kissé extravagáns, de nem érdektelen fordulattal, egy Arvo Pärt-kompozícióval, a Missa brevisszel folytatódott. Ez a néhány évvel ezelőtt komponált, s meglehetős feltűnést keltő mű eredetileg tizenkét gordonkára – nem énekesre! – készült, majd szerzője átdolgozta nyolc csellóra; ezt a változatot adták elő a Concerto Budapest művészei, karmester nélkül. A három tételből – Kyrie, Gloria, Agnus Dei (!) – álló, nem egészen tízperces darab teljesen lemond a szövegre való utalás bármiféle megfogható formájáról, sőt a ritmikai differenciálás eszközéről is: egyenletes lépésekben, végtelen nyugalommal váltják egymást a hangok és az akkordok, kerülve a hangmagasság vagy a dinamika szélsőségeit is. Ha van egyéni vonása a műnek, akkor az a Pärt zenei egyéniségének meghatározó vonását képező jóhangzás iránti érzék határozott jelenléte – amely jó hangzást többek között az egyenletesen magas színvonalú, hangszín tekintetében is igényes előadói gárda tett lehetővé.

A második félidő középpontjában azonban természetesen Beethoven 5., „Sors” szimfóniája állt, ez pedig tovább erősítette képünket Keller Andrásról mint jelentékeny dirigensről és a Concertóról mint a magyar zenekarok „felsőházának” tagjáról. Ha az I. tétel tempóját induláskor csipetnyit túlzónak, egzaltáltnak éreztük, hamarosan beigazolódott, hogy semmiben sem gátja a rendezett és kontrollált előadásnak. Viszont elősegíti a beethoveni szenvedély megidézését, azt, hogy az elhangzottak súlya és hőfoka elérje a megfelelő színvonalat, sőt a dinamika, az agogika, s számos más fontos zenei paraméter differenciáltsága, kontrasztok létrehozása is „belefér”. Az atmoszféra sejtelmessége, a fafúvósok éteri hangzása, s olyan érzéki pillanatok tették emlékezetessé az Andante con moto előadását, mint a bársonyos és meleg brácsa-cselló unisonók. A Scherzo finom és légies kezdetét csupán a kürtszóló élményszánba menő gömbölyűsége feledtethette. A himnikus záró Allegróba – a „Jósors-szimfóniába” – történő vulkánkitörésszerű átmenet után pedig jól megérdemelt felszabadultsággal harsogott az a tétel, amelyről mindig is úgy éreztük, hogy egy kicsit közönséges, de sohasem mertük mondani, mert végül is annyira szeretnivalóan őszinte.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek