007 Spectre - A Fantom visszatér
2015.11.04.

A Skyfall minden idők legjobb Bond-filmje, ami után már nem érdemes Bond-filmet csinálni. Legalábbis olyat nem, mint a Spectre. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Pedig ugyanaz a sztár, azonos a rendező, és az írói csapat is csak bővült, méghozzá egy brit dráma- és forgatókönyvíróval, Jez Butterworth-szel (A holnap határa, Államtitkok). Mégis olyan, mintha elfelejtették volna, mi tette jóvá a Skyfallt: a drámai tét és a mellé osztott önirónia, a szokatlanul művészi fényképezés, és persze a váratlan húzások, Bond „halála”, múltja, traumája.
 

Az egész mögött roppant egyszerű volt a recept: emberivé kell tenni a szuperkémet. Ez a kordivat, a szuperhős is ember, azért menti a világot, hogy ne kelljen heti terápián kezelni a lelki sebeit. Ennek megfelelően az eredmény sem túl eredeti, de legalább érdekes volt. Miközben Bournehoz, Batmanhez (Nolanéhez) egyaránt közelített, nyersebb és érzelmesebb is lett Daniel Craig Bondja. A Casino Royaleban szerelembe esett, a Skyfallban anyakomplexussal, alkoholizmussal küzdött, a Quantum csendjében pedig, hát, a fene sem emlékszik, mit csinált, annyira jellegtelen volt az a rész.
 
Persze, a másik két filmben sem mélységet kell keresni, de értékelni lehet, milyen következetesen, milyen ötletesen vitték végig a koncepciót. A Casino Royaleban például Bond motivációit, állatiasabb jellemét alapozták, bizonyítási kényszert kapott és veszteséget szenvedett. Attól a Bondtól a pszichológiai realizmus sem állt távol, stílusos volt tehát, hogy a főgonoszt, Le Chiffrét pókerben kellett legyőznie. Ki kellett ismernie a természetét, rá kellett jönnie, mikor blöfföl. Bondot, az emberismerőt Bond, az alkoholista váltotta a Skyfallban, akinek kilöttyent a kezéből a rázott vodkamartini, mert delirium tremenses remegés vett rajta erőt. A Bond-mítosz megcsúfolása, mondták a rajongók, és valamilyen szinten az is volt, de a 21. században aligha tragédia kicsúfolni egy soviniszta szuperférfi mítoszát. A cél egyébként is az volt, hogy némi feszültséget csempésszenek a szokott ügymenetbe, hiszen nem azért reszketett Bond keze, hogy a megtört katonát, netán a poszttraumás stressz tüneteit lássuk bele, hanem hogy izguljunk, vajon így is célba talál-e a tévedhetetlen hiperkém.
 
Bond végül tényleg tévedett, de csak a Spectrében, és azzal, hogy mindenki kedvére akart tenni. A Craig-éra rajongóit azzal kenyerezné le, hogy a televíziós sorozatok mintájára csúcsra járatja a folytatásos történetmesélést, és a legutóbbi négy filmet összeköti egy gordiuszi csomóval. De azok se panaszkodhatnak, akik a régi vágású Bondot sírják vissza, mert ezúttal könnyedebb a hangvétel, beköszön az egyik leghíresebb Bond-gonosz, és az infantilis poénkodásból és képtelen helyzetben elkövetett nődöntögetésekből is többet mértek a filmbe.
 
De a kettő együtt nem működik. Nem lehet az elárvult Bond lelki sérelmei után kutatni, ha olyan rajzfilmszerű főgonosz szembesít a múlttal, aki, mint a cím is utal rá, a hatvanas évekbeli Bond-filmekből lépett elő. Egyáltalán: ilyen sótlan, unalmas gonosszal Bond-filmet nem lehet forgatni. Minden rendezőnek, akit nem Quentin Tarantinónak hívnak, meg kéne tiltani, hogy antagonista szerepkörben játszassa Christoph Waltzot. Mert elhasználják, elcsépelik. A Becstelen brigantyk zseniális náci tisztje itt leárazott, „csak mert” logikában gondolkodó pszichopatát ad. Tisztesen küzd a szereppel, de végül alulmarad. Pofátlanság az is, hogy a vért könnyező, hályogos szemű Le Chiffre után még egy eredeti sebhelyet sem tudtak az arcára plasztikázni. Jó filmhez jó gonosz kell, tartja a mondás, és ez a Bond-filmekre, amelyekben minimum acélkarimájú keménykalapot hajigáló ázsiaiak és vasfogú bérgyilkosok szoktak támadni, különösen igaz.
 
A Spectre így egy közepesen érdektelen, sztenderd Bond-film lesz, elsősorban azért, mert más téren is használt áruval dolgozik. A történet elemei számtalan korábbi Bond-filmből, valamint a kortárs akcióthrillerekből ismerősek. Amit a Spectrében látunk, azt legutóbb a Mission Impossible csinálta meg – jobban és pár évvel korábban. Bond ezúttal egy titokzatos, az egész világot behálózó társaság nyomába ered, miközben a brit kormány be akarja záratni az MI6-et, mondván: nincs szükség rá az állami üzemeltetésű, globális megfigyelőhálózatok korában. A két szál persze összeér a végén, de bár ne érne, mert a film világmagyarázata, mellyel Casino Royalet, Quantum csendjét, Skyfallt egy frappáns öltéssel akar egymásba horgolni, teljesen értelmetlen, ráadásul ki sem fejtik, csak lóg a levegőben.
 

A Spectre érvényteleníti a saját konfliktusát, és csírájában fojtja meg az érdekességet, amit témája kínálna. A Skyfallban is azt pedzegették, hogy vén róka már Bond, Aston Martinban közlekedő anakronizmus, de ott ez inkább vicc volt, kikacsintás. Hiszen éppen a brand fazonigazítása zajlott: úgy újították meg a félszáz éves akcióhőst, hogy visszavitték a gyökereihez és a kor igényeihez szabták. A Spectre is eljátszik a Bond-figurával, néhol mintha kétkedő hőst faragna belőle, aki azt állítja, folyvást rágódik, aztán mégsem történik semmi. Már a nyitányban majdnem belevezet egy helikoptert a százezres ünneplő tömegbe, a mexikói szegényekre rárobbantja a házukat, de vállat sem rándít, egysorost sem ereszt meg róla. Ennyit a kétkedésről.
 
És az aktualitásokra sem jut több idő. A Spectre kifejezetten bátortalanul közelít a globális lehallgatás témájához, mikor a régi Bond-stílhez tartva magát, egy szupergonosz titkos társaságot állít a machinációk mögé. És a Skyfall-lal ellentétben, egy percig sem vonja kétségbe Bond képességeit: hiába mondják, milyen nehéz helyzetbe kerülnek a kémek, ha a számítógéphálózatokkal kell versenyre kelniük, ez csak üres szövegelés marad. A kalandban, akcióban nyoma sincs annak a kihívásnak, amivel Bondnak 2015-ben szembe kellene néznie. A producerek annyira szerették volna visszakormányozni az elmúlt idők hagyományaihoz a szériát, hogy azzal Daniel Craig Bondjának a lényege, a földközelibb problémákkal, a fizikai és az érzelmi nehézségekkel való szembenézés veszett el.
 

A Spectrében vannak korrekt, de nem feszült akciójelenetek, jó verekedések – a vonaton, ami nem is annyira az Oroszországból szeretettelt, hanem a Fehér éjszaka rögrealista konyhai akcióit idézi –, és akad pár jó poén is. Ám hiába próbálkozik mindenki a most Alfonso Cuarón hosszú snittjeit koppintó Sam Mendestől a Csillagok között után a Spectrét is 35 mm-es filmre fényképező Hoyte Van Hoytemáig, ha a forgatókönyv tele van inkoherens fordulatokkal, érdektelen karakterekkel, és hosszú üresjáratokkal.
 
Ráadásul a Bond-lány karakterét is különösen elszúrták. A Spectre Bondja szerelmes Bond, mint a Casino Royale-é, de nőügyeit újfent paródiába hajló direktséggel intézi, még ha messze is már a Dr. No szintje, amikor Bond az őrült tudós lezárt szigetének partján egy arra sétáló bikinimodellt csípett fel. Honey Rydernek hívták, és dalolva gyűjtötte a kagylókat, miközben tőle pár méterre nukleáris fegyvert gyártottak. Az aktuális Bond-lány neve Madeleine Swann, aki előbb pszichológusként mutatkozik be, majd alulírt kellékszőkeként szerepel le. A hivalkodó Proust-utalás is csak azt hangsúlyozza, hogy kikopott a drámai tét, az újítási vágy, az ambíció a szériából. A Spectre egy nézhető, ám felejthető darab a Bond-filmek hosszú sorában, ami hiába próbál olyan naiv és szórakoztatóan banális lenni, mint egy Sean Connery-féle Bond-film, a Skyfall után ez már nem működik. Persze, lehet félszáz éves klisékből építkezni, csak akkor a nőt sem Madeleine Swann-nak kell hívni, hanem Pussy Galore-nak, mint a Goldfingerben. És akkor mindjárt más lesz a leányzó fekvése.

 
Szerző: Soós Tamás