Maradjunk kicsit az első állításnál. Valakiről megjegyzik: „No de mégis jobb, / Hogy azt már nem láthatja, mi lett / Magyarországból az utolsó nyolc évben.” (340.) Az új, karizmatikus szociáldemokrata miniszterelnök koalíciót köt a jobbközéppel. „»…Értelmiségiek, tudósok, közgazdászok a miniszterek.« / »Tehát – eltérően a múltbeli gyakorlattól – / nem pártmameluk senkiháziak.«… / »…Szelídítette az előző rezsim önérzetes, / Unortodoxnak titulált gazdaságpolitikáját, / Bár csak a nagykoalíció gátolta meg abban, / Hogy megőrizze a vezérdemokrácia szervezett káoszát.«” (121.) A miniszterelnök kijelenti, hogy „A korrupciót visszaszorítottam a búsba, / S az autoriter rendszer romjain / Újjáépült a demokratikus jogállam…” (320.) „»A nyugati fejlődés főáramába visszatértünk. / A botránybaloldal és a vezérdemokrácia után / Visszaadtam a nemzetnek az öntudatát!«” (390.) „»Azelőtt volt egyfelől az erőskezű állam, / A centrális erőtér meg a nemzeti karakter…/ Másfelől a ballib megmondóemberek / Hisztije és laza, impotens pöcsölése… / Ezek közt nem választani kell, hanem átlépni harcukat. / Elődeink ott követték el a hibát, hogy elfelejtettek / Beágyazódni az európai térbe. Lázadásuk / előbb gazdasági, majd politikai csődbe vitte őket. / És egyszer csak, naná, megzendült az ég. / Szövetségeseink, a nyugati demokráciák halódnak, / A keleti autokráciák pedig gyanúsak… / A cél mégis az önszabályozó gazdaság.«” (540.) „»Újdonság«” – mondja valaki egy ellesett beszélgetésben –, „»hogy nincs már pontos elkülönülés sem, / Mint Bagdadban a két negyed határán: / Eddig síiták, onnantól szunniták…« / »Dualizmus, agyő! Nincs botránybaloldal és maffiajobb, / Mint pár éve…«” (324.) S nincs már széljobb sem: „…»A bukott szélsőjobb a nemzeti konzervativizmust / képviselte. Ideáik és ötleteik azok voltak. / Figyelj, az milyen, hogy kémiailag kasztráltatni a pedofilokat? Egész jó, mi?« »És jogos.«… / »Csak hát a buzikkal folytatták volna alighanem. / És nem is biztos, hogy csak kémiailag… / Figyelj, és az milyen, hogy csendőröket / Vizionáltak, akik majd visszaszorítják, / Ahogy mondták: a barna bőrű bűnözést?…« / »Nem is kerültek kormányra ilyen morális színvonallal. / Helyesen.«” (390.) S maga az előző miniszterelnök is név szerint szóba kerül. „Az ősz és alacsony termetű, de nagy akaratú ember, / Akinek nevéhez a 2010-es konzervatív-elitista fordulat / És egy tucat új stadion fűződött; s az urizáló, / Multimilliárdos parasztfiúk aranyideje”. A mai miniszterelnök ifjúkorában tisztelte „Folytonos fölállni tudásáért / És közösségépítő karizmájáért leginkább, / Ha példaképe természetszerűleg / – Ezer okból – nem is lehetett.” (566.) Amikor az új kormányfőt a maroknyi sámánista-ómagyar terrorcsoport, a „Nemzeti cserkelők” szervezésében egy fiatal lány agyonlövi, temetésén „Itt van egy vonalban Áder, Orbán… Bajnai.” (585.)

E közeli jövőben történő események leírását, illetve részben a szereplők szájába adott vegyes színvonalú, főképp közhelyes nézeteket egy több mint hatszáz oldalas könyvből kellett összegereblyézni, s költőileg semmiképpen sem tartoznak a mű csúcsaihoz. Mégis megdöbbentőek a maguk módján. A Legkisebb Jégkorszak – különös ortográfia! – egy még különösebb trilógia harmadik része. Első darabja, az Asztalizene színmű (kritikánk az előadásról itt), a második, a Protokoll, verses regény (kritikánk itt), amiképpen az utolsó is az. A szoros tematikus összefüggés a trilógia-képzés alapja. (Szokás az Asztalizenét egy másik trilógia részeként is említeni, a Papp Andrással írt Kazamaták és a Jeremiás avagy Isten hidege között, de az a formális összefüggés, hogy mindhárom verses színdarab, kevés, ha műfajilag ilyen különböző művekről van szó: történelmi dráma, szalondráma, misztériumjáték.)

A nagyszerű Asztalizenében a felső középosztálybeli szereplők Buda magasából megvetőleg nézik a pesti lapály politikai történéseit, s az a viszonyuk hozzá, hogy nem veszik tudomásul. E hideg, cinikus távolságtartás remek stilizáló eleme a darabnak. A Protokollban azonban ezt a bravúrt mind formális, mind tematikus okokból nem lehetett megismételni. Műfajváltás történt: az új mű regény volt, méghozzá a régen várt jelenkori regény. Verses mivolta persze, hogy a távolságtartás, az eltartás eszköze mindennapi tapasztalatainknak (a regény anyagának) banalitásától, trivialitásától, amelybe szokásos – egyébként: banális, triviális – módon magát az egész közéletet beleértik. Miközben a versbeszéd erősen közelít a közönséges, mindennapi beszédhez, s csak néha emelkedik föl onnan, de akkor hatalmasan. Bonyolította a problémát, hogy az új főhős (aki az Asztalizenében még nem szerepelt) a külügyminisztérium protokollfőnöke lett, s Térey János még olyan diplomáciai, a protokollfőnök szemével szakmai botrányokat is – teljes joggal! – költői anyagnak tekintett, mint a magyar államelnök kitiltását Szlovákiából. Annál bizarrabb volt, hogy a politika (azaz a közügyek intézésének éppen adott módja) teljességgel hiányzott a regény anyagából, s a realitásnak az író által választott szintjét tekintve ezt nehéz volt másnak tekinteni, mint az életanyagból való mesterséges kimetszésnek. Meglehet ugyan, hogy mimetikus indoka is volt, amennyiben a regény cool, sznob, vagy a Jégkorszak szavaival „neofita parvenü” világában elszántan és megvetőleg hallgatnak a közügyekről – emelkedettebben: a haza sorsáról –, de akkor ennek a hallgatásnak kellett volna költői formát, s regényszerű értelmet kapnia. (Ahogyan a cinikus lenézés szavakat kapott az Asztalizenében.) Ezt a hiányt, amely a regényhez illő teljesség és tágasság akadálya volt, sokan észlelték – én is szóvá tettem.

A folytatásba, a második verses regénybe – mint láttuk – olyan napi politikai elemek kerültek, amelyek korábban mind Térey költői gyakorlatában, mind interjúiban kifejtett elvei szerint elképzelhetetlenek voltak. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy akár a dilemmának, akár költői lehetőségeinek mélyére tekintett volna. „Az autoriter rendszer romjain” az újjáépítés nem békés kormányváltással, hanem kataklizma után fog majd megkezdődni az egyelőre nem látható közeli vagy távoli jövőben, amelyben nem olyan kérdések izgatják majd a kedélyeket, hogy a hisztérikusan sértett Orbán utóda fogadásán nem jelenik meg, de temetésén igen. A kataklizmát azonban – és vele a költői erőt – Térey a természetnek tartotta fönn, méghozzá kettős értelemben.

Nagy költői energiákat mozgósított a hó, a fagy, a hosszú tél ábrázolására. Nyilvánvaló, hogy ez metaforikusan is értendő, amennyiben Magyarország – és egész Európa – befagyott. De a lírai jelkép széles epikus megalapozást kap, hatalmas tájleírásokat, a természeti erők hatásos fölidézését és okszerű magyarázatát. Az Asztalizenében válófélben lévő jogásznő most az ország főmeteorológusának felesége. Ő éli át turistaként az Etna kitörését, az egykori protokollfőnök, Mátrai pedig mint izlandi konzul az ottani erupciókat. E szimbolikus, élményszerű és ugyanakkor racionális események és jelenségek jelen idejűek, térbeliek, hogy úgy mondjam, horizontálisak. De van a regénynek egy vertikális metszete, amelynek kiinduló oka megint csak természeti. Az Asztalizene színhelyének, az elegáns budai étteremnek az egykori tulajdonosa, Győző, migrénrohamokkal küzd, talán egy súlyos betegség előjeleként. Rohamai idején időbeli áttűnéseket tapasztal, s átéli a budai hegyvidék történelmi múltjának néhány sorsdöntő eseményét. Rajk vallatását egy a Normafához közel eső villában, az 1945 februári Béla király úti csatát a Várból kitörő SS-ek, magyarok és az oroszok között. Térey legerősebb költői ötletei közé tartoznak ezek a látomások, „időfolyosók”, amelyek megint csak a regényhez illő módon racionalizálhatók (az említett migrénrohamok mellett azzal, hogy Győző szűkebb pátriájának jó ismerője lehet – ahogyan az író is rendkívüli ismeretanyagot mozgósít helytörténetben, meteorológiában, bor-ismében, síelésben, traumatológiában, építészetben, divatban, könnyűzenében, Bach-kantátában, Lorenzo Lotto-festményanalízisben és ezernyi másban).

Mindennapi tapasztalatunk, hogy megkülönböztetjük életünk természeti feltételeit az emberek által a múltban vagy a jelenben létrehozott feltételektől. A kettő összemosódhat – ha például nem vonjuk le azt a következtetést, hogy az ember által létrehozott feltételek alakíthatók és megváltoztathatók, akkor hajlamosak vagyunk sorsunkat valamifajta megváltoztathatatlan emberi természet számlájára írni. De ha nem így gondolkodunk, akkor is megmaradnak azok a természeti keretek – időmúlás, halál, természeti csapás, a természet erőinek való kitettség, stb. –, amelyek változó kulturális formákban alternatív, vagy legalábbis párhuzamos perspektívát képeznek a történelmi-társadalmi-politikai perspektívákhoz képest. Ez a kettős perspektíva minden emberben jelen van, s ezért szokták az ember sajátosságai között számon tartani saját halálának tudatát. A világba természeti lényként lépünk be és természeti lényként távozunk.

Térey Jánost növekvő mértékben foglalkoztatja az, amit természeti perspektívának neveztem. Már az Asztalizenében is fontos költői szerep jutott a 2006. augusztus 20-i súlyos viharra való visszaemlékezésnek, majd egy megjósolt havazásnak. (Ahogy a Jeremiásban a hőségnek és az esőnek.) Más tekintetben is visszatért a színműhöz az új regényben: a mellékszereplők jelentős része – az említett ügyvédnő, Alma, egykori férje, a baleseti sebész Kálmán, Győző és mostanra elvált felesége, Mariann, az operaénekesnő Delfin, a valahai operakritikus, most hajléktalan Henrik – mind-mind a White Box nevű étteremből ismerősök. S visszatért a hegyvidéki mítosz, a „Budán lakni világnézet” Márai-motívuma is, elannyira, hogy a miniszterelnök – a Pestre való átkelés időjárás okozta nehézségei miatt – a Parlament Budára való áthelyezésén gondolkodik. Delfin havazásról szóló monológja lett most kontinentálisra növesztve, az izlandi Eyjafjallajökull – egy jégmezővel fedett tűzhányó – vészterhes, az egész földrészre kiterjedő következményekkel járó 2010-es kitörésének tapasztalatával gazdagítva. Az időmúlásnak a színműben, amely „egy februári nap, szombat, késő délutántól hajnalig” játszódik, nincs szerepe. Annál inkább a regényben, amelyben ugyanazokat az alakokkal találkozunk tizenkét évvel később. Delfin terhességének témája – most fiával látjuk viszont őt egy jelenetben –, amelynek súlyos jelentősége van a színmű befejezésében, a Jégkorszak szerteágazó történetszálai közt a fő szálban folytatódik. Mátrai gyermekének megszületése alighanem a regény legfontosabb eseménye.