Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉPES BESZÉD

Textúra 2015, Magyar Nemzeti Galéria
2015. okt. 31.
Idén már másodjára jött létre a Textúra névre keresztelt szövetség, melynek keretében múzeum, színház és irodalom fonódik össze alkalmi jelleggel, egy-egy este erejéig. NÉMETH BÁLINT ÍRÁSA.

A recept – elvben – nem bonyolult: szükségeltetik hozzá tíz kortárs szerző, aki friss, eleven szöveget ír a kiválasztott, tiszteletre méltóan halott műtárgyakhoz, szükségeltetik továbbá kellő számú színész, akinek előadásában a szöveg elhangzik a szóban forgó műtárgyak természetes élőhelyén, jelen esetben a Magyar Nemzeti Galériában (a tavalyi Textúrát még a Szépművészetiben rendezték).

Aztán persze kell egy rendező (Valló Péter), akinek kezében összefutnak a szálak, és valamilyen koncepciót, szövetet álmodik a külön-külön megszólaló szövegek köré. Ha mindez adott, akkor jöhetnek a nézők, akik az egyes helyszíneket kötetlen sorrendben végigjárva jó esetben egy hosszú, tartalmas, szórakoztató este élményével gazdagodnak.

A frázis szándékos: a miliő miatt egy ilyen rendezvénynek óhatatlanul van egy adag, jó értelemben vett békebeli jellege, függetlenül attól, hogy egy Mányoki-kép (Őszibarackos csendélet) apropóján írt Bánki Éva-szöveget hallgatunk-e éppen (pontosabban igyekszünk, mert a kedvezőtlen akusztikai viszonyok miatt Trokán Péter produkciója meglehetősen nehezen érthető), vagy a létező szocializmus tipikus mikrotörténeteinek és alakjainak felbukkanását nyugtázzuk Berg Judit írásában egy Haris László-alkotás (1975. VI. 5.) mellett téblábolva (a szöveget amúgy Kovács Lehel interpretálja, remekül).

Végtére is többszörösen alkalmi műsort látunk-hallunk, a Textúra-esttől tehát eredendően nem várunk nagy ráismeréseket, katarzist és efféléket, pusztán minőségi szórakozást. Ennek legfontosabb előfeltételét a jó és csapatban is jól működő szövegek jelentik (nemhiába a ’text’ szó a rendezvény nevében); az idei rendezvénnyel kapcsolatban sajnos éppen ebből a szempontból merülhet fel leginkább kifogás – az általában tisztességgel megírt és külön-külön működőképes szövegek ugyanis együtt nem működnek jól, mégpedig egyetlen központi probléma miatt.

Egy műalkotáshoz készült írás esetén nyilván elengedhetetlen, hogy a szöveg valamilyen – lehetőleg organikus – viszonyt alakítson ki a születésének apropójául szolgáló alkotással. A tematikus kapcsolódásokon túl kézenfekvő a szóban forgó mű műtárgy jellegére való reflexió, azaz például a kép képiségével összefüggő kérdések szisztematikus felvetése. Ez nem probléma. Még az sem feltétlenül gond, ha egy-egy szövegben ez a reflexió leginkább direkt utalásokban nyilvánul meg, például abban, hogy explicit módon értesülünk a festmény, fénykép stb. létrejöttéről.

Azonban ha az ember zsinórban az ötödik ilyen szöveget hallja, akkor ez az amúgy ártalmatlan fogás már nemhogy meglepetést nem okoz, hanem kifejezetten fárasztóvá és kiszámíthatóvá válik. Elvben termékeny szinergiához is vezethetne, hogy a történetek, monológok többsége ugyanolyan módon szervezkedik-szövődik, a Textúra-szőttesnek azonban sajnos nem tesznek jót az ismétlődő motívumok, és inkább háttérbe szorítják az egyedi jellemvonásokat, mintsem hangsúlyoznák őket.

Mert egyedi jellemvonások persze akadnak, jó pár írás le se tagadhatná az íróját: Rakovszky Zsuzsa szirakuzai bolondja például az idővel viaskodik Kelemen József meggyőző alakításában, ezzel az író-költő életművének központi problémáját hozva játékba. Cserna-Szabó András szövegében természetesen főznek, mégpedig jelentékeny mennyiségben, John Coltrane-ritmusok kíséretében, hogy aztán a novella csúcspontjaként végül ne készüljön el a fasírt és a krumplipüré, és az Őze Áron által megtestesített karakternek egy életre elmenjen a kedve ettől a párosítástól. Karafiáth Orsolyánál pedig egy banális családi jelenetből bomlik ki egy egészen banális család természetrajza (ezt Pálfi Kata ismerteti velünk) – kár, hogy a túljátszott helyzetkomikum miatt aztán túlságosan sematikusak maradnak a figurák.

A fő probléma az esetenkénti megingások ellenére viszont csakugyan az, hogy lépten-nyomon elkattanó fényképezőgépekbe meg festőknek modellt ülő elbeszélőkbe botlunk, akik szépen felmondják nekünk, amit a képen látunk, ez a séma pedig egy idő után nem tud izgalmas maradni az általában kiváló színészi játék ellenére sem. Emiatt azok a szövegek bizonyulnak igazán emlékezetesnek, amelyek a műalkotásból egy fokkal kreatívabban inspirálódva túllépnek az említett logikán, és sikerrel különböztetik meg magukat a többiektől (azaz, csúnya közgazdasági kifejezéssel élve: működik a termékdifferenciálás).

Ilyen Dunajcsik Mátyás valahonnan az északi mítoszok környékéről erőt merítő írása fókabőrrel, átváltozásokkal és tragédiákkal, no meg egy hatalmas bálnával (Sipos Vera kissé melodramatikus előadása ez esetben adekvátnak tűnik), valamint Péterfy Gergely szövege az idős Szapphóról, aki – mint Takács Kati kellemesen rezignált tudósításából kiderül – azzal kénytelen szembesülni, hogy a versei által táplált legendákból kirajzolódó alakmása elfoglalta a helyét az életben.

És hogy példát adjunk olyan esetre is, amikor az imént kifogásolt séma mégis remekül működik: Barnás Ferenc Shylockjának keserű és cinikus szavai azzal együtt is belénk égnek, hogy a beszélőről – mit ad isten – épp portré készül (Mednyánszky László: Shylock). Sőt: a szöveget, valamint Jordán Tamás roppant szuggesztív előadását is épp az a jól kidomborított disszonanciaérzet teszi igazán erőssé, ami Shylockban a portré elkészülte miatt keletkezik.

Összességében azonban felemás érzéssel távozhatunk a Textúra 2015-ről. Hiába az impozáns tér és az impozáns műalkotások, hiába változatos a tematika és élvezetes a színészi játék, hiába bukkannak fel kellemes adalékként korhű ruhák, zenei betétek és egyéb finomságok, ha az este a túlságosan hasonló rugóra járó szövegek miatt mégis meglehetősen monotonná válik. A nagyjából két és háromnegyed órás „játékidő” végére kifejezetten nehézkes a figyelem fenntartása, pedig az este feszített tempót diktál, szóval nem nagyon van esély arra, hogy sunyi módon beiktatott szünetekben töltődjünk fel a tíz helyszín végiglátogatása közben.

Illetve esetünkben csak kilenc helyszín, mert Spiró György szövegéről sajnos többszöri próbálkozás ellenére is lemaradtunk: a helyszín sajátosságai miatt ugyanis csak erősen korlátozott számú néző követhette egyszerre a produkciót, és akadtak néhányan rajtunk kívül is, akik még akkor sem fértek be, amikor aznap utoljára hangzott el a szöveg.

Reméljük, ezt a problémát valamilyen módon orvosolták azóta a szervezők, akikre máskülönben semmilyen panaszunk nem lehet: gördülékenyen és különösebb technikai bakik nélkül zajlott a rendezvény a maga sajnos túlontúl kiszámítható medrében.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek