Ebben az évben, amikor Cannes-ban a Saul fia is versenyzett, ez a film valóban erőtlenebbnek hathatott. Ám a moziműsorból így is kiemelkedik.

Jacques Audiard eddig leginkább bűnfilmeket forgatott – legalábbis, ha a legjobbjait vesszük, tán a Rozsda és csont a kivétel, vagy nem is tudom, talán az se. De a lényeg, hogy egyik filmje jobb, mint a másik. Csak melyik az egyik és melyik a másik? A számat figyeld, a Halálos szívdobbanás vagy A próféta egytől-egyig szórakoztató, virtuóz, megrendítő, ugyanakkor néha érzelmileg és képileg egyaránt nyers filmek. Hangulattól és vérmérséklettől függően bármikor változhat, hogy az ember épp melyiket kedveli jobban ezek közül. Hatásos, okos, pazarul megcsinált mozik, melyek legalább olyan rafináltan viszik tovább az úgynevezett francia krimik és sorsdrámák hagyományait, mint amennyire túl is tudnak mutatni saját zsánerükön, komolyságban, érzelemben és szerzőiségben egyaránt.

Audiard most valami mással próbálkozott, illetve hát nem is biztos, hogy pontos ez így: bűn van most is, bűnhődés is akadna bőséggel, egy igen fontos ponton a francia alvilág is belép a történetbe – aztán ott is marad –, amitől viszont valóban elüt, az a rendező-forgatókönyvíró vállalása. Eddig én azt bírtam benne a legjobban, hogy nem élt külön életet a sztori és a gondolat, azaz, ha akart valamit üzenni, megtette a történeten keresztül, ha költői akart lenni, úgy tette le a kamerát, úgy vágta meg a jelenetet, hogy a néző magától, erőltetés nélkül láthatta meg a realizmusban a verset. Jelen esetben viszont szándék van, elhivatottság és okoskodás. De szerencsénkre azért eléggé profi szinten megy neki ez is.

A Dheepan természetesen – s talán pont ezért mesterkéltebb a direktor korábbi munkáinál – a valóságra reflektál. Nem mintha eddig nem ezt tette volna, ám most mégse elégszik meg azzal, hogy – ahogy a magyar alcímben ígéri –  néhány egyéni sorsot mutasson be nekünk. Audiard-nak tudnia kellett, hogy ez a címszereplő, ez a Srí Lanka-i menekült férfi lesz a néző számára A MENEKÜLT. A film nagy részében ugyanis: szurkolunk. Annak, hogy Dheepan (Jesuthasan Anthonythasan), miután kényszerből ál-családjával, azaz egy fiatal nővel (Kalieaswari Srinivasan) és egy kisiskolás korú lánykával (Claudine Vinasithamby), átszökik Európába, megtalálja a békéjét. Vagyis azért szorítunk, hogy ezek az emberek egymásra találhassanak, megismerjék egymást és beilleszkedjenek. 

Ez a film indul el, ezt nézzük jó ideig – s így teszünk akkor is, amikor Dheepan rémálmai bevillannak a háborúról, aminek ő valószínűsíthetően nem csak részese, de része is volt hazájában. Elfogadjuk, hogy ez volt a múlt. S várjuk, hogy mikor lehetnek ők boldogok. Nem azért, mert naivak vagyunk. Hanem, mert ez a film jó sokáig tényleg erről szól. A nő és a kislány érzékeny, szép jelenlétéről, s a főszereplő kétségtelenül szuggesztív vívódásáról. A kitartásról. Az új élet reményéről.

Aztán a rendező rájön, hogy ő mégiscsak bűnfilmet akar. Rögvest, de inkább azonnal. Ezért a gettóba költöztetett, épp összeszokóban lévő hármast belezavarja abba  a kétségtelenül drámai, ám igencsak hatásvadász helyzetbe, amiből már csak bosszúfilmes eszközökkel lehet kijönni. Csakhogy Audiard mindent akar egyszerre: pálcát törni az úgynevezett modern, szociálisan is csak álérzékeny társadalom felett (mert van az a külvárosi világ, ahol mindenki menekült), segíteni főhőseit, valamint bemutatni egy férfit, aki majdnem elhitte, hogy ahova érkezett, az egy olyan hely, ahol nem kell többet felébresztenie a benne szunnyadó állatot. Illetve tán azt hitte el, hogy az a bestia nem tartozik már hozzá. Hogy csak rajta múlt, csak rajta múlik. S mindez, együtt: sok. 

Aztán meg ott van a befejezés, amivel elég nehezen tud bármit is kezdeni az ember. Mert az vagy hazug, vagy szomorú. Meghatónak megható. De sehogy sincs igazán a helyén.