A színészekkel semmi gond a Kamra bemutatóján, inkább nekik lehet gondjuk a modern drámakultúrában évtizedek óta alkalmazott jellemrajzi klisék, dramaturgiai panelek intenzívvé tételével. 

Székely Kriszta rendező érdekes megoldást választott: a látszólag akut és aktuális tartalmi mozzanatai (idegengyűlölet, pedofília, munkanélküliség stb.) folytán nemzetközi érdeklődést kiváltó, de szerény kvalitású, 2007-ben keletkezett sablonszínmű lapos kis drámáit a tér, terek, dimenziók drámájává tette. Kovács Nóra Patrícia olyan díszletet épített, amely nem békül össze a belé vetett szereplőkkel. Az egyszerre börtönszerűen cellás és csavarosan labirintikus közeg semmiféle menekülést, kiutat nem enged – vesszőfutásában pillanatnyi megállást is alig – a negyvenedik életévét kevéssel maga mögött tudó címszereplő, a Fullajtár Andrea által megformált Harper Regan számára. A messziségbe folyosóként belevesző csatornás kulissza – elöl kiöblösödve és feljárataival visszafelé hajolva – nyílvesszőre hasonlít. Fullajtár a kezdő képben hosszasan áll a közönségnek háttal: mintegy céltáblája a tér, a lét nyílvesszejének. Tekintetünk úgy szegeződik a hátára, tarkójára, mintha várnánk: bármikor átfúrhatja egy távolból előtörő sors-nyílhegy. Azt a nyilat szánhatnák éppen nekünk is, de ha érkezne, most Harper teste fogná fel. 

A számunkra sokáig arctalan főalak munkahelyi felettesének eseng néhány napi eltávozásért, hogy haldokló apját utoljára felkereshesse. Elek Ferenc a lefojtott indulatú, a nyíltabb szexuális perverziótól csak lusta gyávasága miatt tartózkodó, basáskodó „nagyember” keljfeljancsi-hepciáskodásával és tenyérbe mászó atyáskodásával mesteri játék-mintáját nyújtja annak, miként lehet egy reális típust az abszurd félelmetesség irányába billenteni. Elek nyájaskodással palástolt, fancsalira fintorodott társadalmi és személyes ridegsége, pragmatizmusa előrevetíti, hogy Harper (aki a tilalom ellenére és bejelentés nélkül nekivág az útnak, reményeiben súlyosan csalódik, viszont érik kapcsolati meglepetések) nehezen szerzett egzisztenciáját elvesztő nőként tér majd vissza lakhelyére, családjához. 

A figurák nagyobb hányada csupán egy-egy jelenetmozaikban bukkan fel. Közös jellemzőjük az ifjúsághoz való változatos viszonyuk. Harper anyja a sivár mindennapokat jóval fiatalabb élettárs oldalán, érzéki aktivitása által feledné. Bodnár Erika lomha eleganciával viseli a két nemzedékkel fiatalabbak ruhatárában is ízléstelen csillogó szerkót, s e maskara alatt mégis sejteti az asszony maradék ön- és életismeretének pislákolását. Férfi-kutyuskájaként Takátsy Péter vakkantgat, kacarászik körötte és az ölében. Egy ütődött cimbora jámbor karakterét Dankó István döntögeti előre-hátra. Pontos mozgás- és pillantássorokkal járulnak az előadáshoz mindhárman.

A férfiak, akikben Harper nem a hímet keresi vagy találja, hanem a korosztályt (a sajátját, illetve a sokkal ifjabbat): Helvaci Ersan Dávid e. h., Mészáros Béla, Vajdai Vilmos. A legtöbb emberség az elsővel, a valószínűleg muszlim sráccal való szókontaktusok, érintéspróbák, korkülönbség-szikrázások ámulatában, kvázi anya–fiú lélektanában sejlik. A másik kettő ráhajt a nőre, amelyikük mélábban, az több, ám aligha nagy élvezetet hozó sikerrel. A London környékéről Manchesterbe ruccant feleség nem a hűség szentjeként támolyog vissza utóbb otthonába. Helvaci úgy támaszkodik a falnak, mintha a lelke is támaszkodni igyekezne. Mészáros rápörög a piára, porra, spinére, de tőlünk mindössze néhány méterrel odébb is olyan, mintha nem lenne sehol, csak a felfogni nem bírt harmincadik életév, az összedűlő ifjúság botlató küszöbénél. Vajdai a többgyerekes apa harmadosztályú jólöltözöttségével alkuszik „szerelemre”: ha bejön, jó, ha nem, üsse kő. Fő, hogy a köldökből kibányásszuk a szöszt, mielőtt ágyba bújunk, ne érje szó a has elejét. Ezek a figuraplasztikák is erős megmunkálásúak, bár „menet közben” szikkadnak, könnyen kiismerhetőkké válnak. Tóth Anita nem is egy szerepben adja sokadszorra tanújelét az abszurdoid megjelenítő technikának, előbb csöndes takarékossággal, utóbb, más lénnyé változva, nem teljesen indokolt, ugyanakkor az előadás pedáns szerkesztettségét oldó humoros elrajzolással.

Az író, Simon Stephens akkortájt született (1971-ben), amikor a legendás irányzat, a dühös fiatalok, a dühöngő ifjúság lázadása, John Osborne-ék 1956-ban indult drámai-színházi rohama kifújt. A Harper Regan már a „nézz vissza haraggal” ellenkezőjét viseli címerén: nézz előre reménytelenül, nézz csak – noha nem is tudsz nézni, vagy későn tanulod. Kocsis Gergely, a meztelen gyerekfotók gyűjtésén, habzsolásán lebukott férj az átlagos tehetséget tekintve nem üres fejéből teljesen üres, fénytelen szempár mered a világba. Szégyenletes ügyét eltussolta környezet és família, de most, alig érkezve ötödik évtizedébe, itt lézeng állástalanul, céltalanul a nagy semmiben. Bedőlt életével is még ő lehetne jó eszű extravagáns emós lányuk irányítgatója az egyetemi tanulmányok felé – ha ezt a gyereket bárki irányíthatná. Pável Réka m. v. a zenére dülöngő ifjúság totál magabiztosságát túlzásig belénk szuggerálja (ügyes eszközökkel, kissé eltúlzott hacukáiba páncélozva; – jelmeztervező – Nagy Fruzsina konzultánsságával –: Glaser Mária). Az Upor László fordította rövid, dísztelen szövegű darab vége felé Pável visszaveszi, módosítja a tónust, külseje is juhászodik, kérdőjeleket is kirak. Ekkor érik be a szerep: mikor már kevésbé ütős. 

A fájdalom nélküli tanulságokkal lefolyó est Fullajtár Andrea köré szerveződik, s az ifjúságán, identitásán kívül is annyi mindent vesztő, veszteségei és ballépései révén valami keveset azonban nyerő Harper fegyelmezni próbált, ám sűrűn rángó teste, szétbolydult lelke alkalmas arra, hogy mindig ott legyen a középpont, ahol ő időzik. Ingerült, dühös, hiszteroid, zokogó nő igyekszik tartani és tartósítani magát. Orca helyett már mindig maszkja lesz. A nagy drámai hősnők emlékével és lehetőségével, a tőle szokottnál radikálisabb eszközöket kiaknázva dolgozó Fullajtár Harperje végül a megszenvedés kiváltságát is elveszti. Székely Kriszta, aki az elejétől szívesen él átmenetileg „megfagyasztott”, szimultaneitásba merevített képekkel – semmi sincs messze, semmi sincs közel, igazából nincs elutazás és visszatérés, halál-tapasztalás és én-újjászülés: minden csak van, vanogat –, panoptikumot szervez az alakok felsorakoztatásával. Kezükben csésze, bögre, egyéniségükhöz rendelve. De az is lehet, hogy a csészék, bögrék jellegzetesebbek, matériájuk időállóbb, mint a nekik kisorsolt emberek.

Az előadás adatlapja a port.hu-n, itt található.