Péterfy-Novák Éva: Egyasszony / Orlai Produkció – FÜGE, Jurányi
2015.10.23.

Ülök a sötétben, mozdulatlanul nézem Tenki Rékát, hatalmasakat nyelek, mert olyan ciki lenne most itt hangosan bőgni. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

A tapsnál azért hátrasandítok, és megnyugtat, amit ott látok: papírzsebkendő-tenger, vörösre sírt szemek. Ritkán beszélünk a nézői reakciókról egy előadás kapcsán, és főképp a sírás az, amelyet elegánsan kerülünk, mert rettegünk a közhelyekről. Pedig a sírás éppen olyan releváns befogadói visszajelzés, mint a nevetés. Azt szoktuk mondani, hogy működött a poén, most meg azt mondom, működött a bánat.
 

Árnyalja persze a képet, hogy az Egyasszony nem egy asszony fiktív története, hanem Péterfy-Novák Éva igaz története, aki terápiaként fogott bele a könyv írásába. Így minden egyes szó, amely elhangzik, azonos a valósággal, vagy hogy pontosabb legyek: a szerzőnő valóságával, emlékeivel. De a szöveg és az előadás nem ettől működik, hanem egyrészt attól, hogy vannak olyan témák, amelyek szinte minden embernél kiverik a biztosítékot, és egy bántalmazott nő élete vagy egy gyermek sérültsége és halála bizony ilyenek. És mivel ezek azok a témák, melyekkel a legkönnyebb hatást gyakorolni a közönségre, sokan és sokféleképp színpadra állították már őket, így nehéz feladat valami olyat mondani róluk, ami nem ordító közhely. Eszemben sincs azt állítani, hogy az Egyasszony szövege vagy Paczolay Béla rendezése helyenként nem banális, csak azt, hogy ez nem baj. Mert nem tudunk semmi újat mondani a halálról azon kívül, hogy nagyon fáj, de mégsem hagyhatjuk abba az erről való beszédet csak azért, mert rettegünk a kliséktől.
 

És van még egy fontos dolog, amitől ez az előadás ilyen hatással volt ránk, nézőkre: Tenki Réka az. Kiáll elénk, a szemünkbe néz és elmondja. Semmi sallang, semmi túlzás, nincs fölösleges mozdulat vagy hang, csak éppen húsz évet öregszik az előadás ideje alatt olyan fokozatosan, hogy játékában nem igazán tudom elkapni a változás folyamatát. Csak azt látom, hogy többször átöltözik, rendezkedik maga körül. 
 
Az első jelenetben piros, gombos ruhában látjuk, lábán bolyhos zokni és fehér klumpa, haja rendezetlenül keretezi arcát. 22 éves – ezt mondja, de én inkább 17-nek gondolnám. Aztán riadt kislányból szép lassan erős nővé válik a fájdalomtól. Piros ruhája lekerül róla, haját kontyba fogja, majd szerelmes lesz, cseresznyeszínű ruhát és tűsarkút húz, a végén ráborítja fekete szövetkabátját. A ruhaváltásokkal összehangolva változnak egyes életszakaszai is: riadt kislány először, aki nem érti, aki nem akarja látni, aztán megszürkült, a férje agressziójának alárendelt asszony lesz belőle, arca vidám és színes az új szerelemnél, az előadás végére megkeményednek vonásai, nyugodt lesz és határozott.
 
A díszlet pedig egy kórházi váróterem, ahol Éva az életét töltötte – vagy legalábbis azt a nehezebbik részét, amit velünk megoszt. A kórházi váróba nem érkezik meg és nem is megy el onnan Tenki, hanem egyre határozottabban, otthonosabban mozog benne, személyes életterévé változik. Hosszú, szomorú várakozás ez, és már az előadás elején világos, mi lesz, ha egyszer véget ér. 
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Hogy milyen hely volt a kórház huszonöt évvel ezelőtt, arról Péterfy-Novák Éva széleskörűen informál minket (nem vagyok benne biztos, hogy a helyzet sokat javult azóta): itt férfi orvosok paskolják a kismamák fenekét és csipkedik az arcukat, itt illetlenség akkor szülni, amikor a szülész épp szabadságon van és illik műszakváltás előtt végezni vele, hogy a kórházi dolgozóknak ne kelljen túlórázniuk. Az empátia tökéletes hiánya mellett közömbös automatizmussal vágja zsebre az orvos a fiatal anyuka háromhavi fizetését. Szerencse, hogy ma már ez elképzelhetetlen.
 
Az utolsó jelenetek egyikében véget ér a várakozás. Tenki Réka hátrahúzza a terem székeit, felveszi fekete kabátját, most elhagyhatja a várót, hazamehet, mert már nincs az, aki miatt várni kell. Leül velünk szembe egy székre, könnyes a szeme, de határozott hangon beszél a temetés adminisztrációs folyamatáról, mely ugyanolyan felfoghatatlanul közömbös az emberi lélek iránt, mint a kórház hűvös közege volt. Ahogy az is felfoghatatlan, hogy lehet egy ilyen tragédiasorozatot ép ésszel kibírni.
Szerző: Puskás Panni