A 2014. október 3-i bemutató óta megjelent írásokat olvasva (az előadás reprezentációja több szakmai konferencián is szerepelt a tucatnyi média-megjelenés mellett) a játék szándéka „átjött”, az előadást továbbá a szájhagyománynak is köszönhetően már megelőzi a jó híre.

 

A Szociopoly nincs attól messze, hogy tétre játsszon, és valóban bevonja a résztvevőket – ez a forma azonban inkább tudósítani akarja a nézőket a mélyszegénységben kínlódókról, árnyaltan informálni arról, ott „távol” hogyan élnek mások. A játékban lényegében csak igent vagy nemet mondhatunk a felkínált helyzetekre. Nem állítom, hogy mélyszegényként ne lenne nagyon is életszerű az, hogy a dolgokat nem tesszük, hanem történnek velünk, hogy nincsen alternatíva, legfeljebb két rossz közül a kisebbet választani, de az október 14-i játékból úgy tűnt, a közönség jobban vágyott volna játszani, mint amennyire ez a forma engedte. Meglehet, a résztvevők többsége éppen azért volt motivált, mert hallott már az előadásról, és kifejezetten izgatta, milyen lehet „játékból” ezzel a problémával foglalkozni – ugyanakkor készséggel elhiszem, hogy vannak, akik már ennyi interakciótól is frászt kapnak (nekik egyúttal meg kellene adni a passzivitás lehetőségét).

A bemutató környékén arról számoltak be többen, hogy sok résztvevőnek alig volt tudomása a szociológus által elmondottakról, amit a kutatások alapján nyilvánvaló szakmai megalapozottsággal, ugyanakkor személyesen és érzékletesen tett közzé. Az említett napon (miközben nyilván nem látok mások fejébe) úgy tűnt, kevéssé volt releváns újdonság, amit Bass László szociológus – aki a több szereplős változatban játékmester is volt – elmondott. Gondolom, hogy akik társadalomtudományi és színházi szakemberként ilyen közös projektbe fognak, szemléletben, nyitottságban nem állnak távol egymástól – feltétlen szimpatikus a vállalkozásuk. Bass Lászlóval először, július 9-én, a színháziatlan változatban találkoztam, amikor az általa elbeszélt kutatási eredmények és személyes élményei tagolták a játékot – illetve nagyon is színházi volt az, hiszen annak éltem meg: számomra a legélvezetesebb éppen az volt, ahogy ő bele-beleszúrta közben, hogy a játék adott szakaszán mit és hogyan szoktak csinálni a színészek, illetve vitte az uzsorás szerepet kommentálva (eszében sem volt eljátszani – a színészekről szóló kommentárjai pedig nagyon szórakoztatóak voltak). 

Egyébként az a játék elsősorban tudományos ismeretterjesztés volt, rendkívül érzékletes formában. Ehhez képest, keresem a választ, miért is nem volt olyan átütő erejű a rajta kívül három színésszel teljes változat, amennyire annak emberi számítások szerint kellett volna lennie, mert el nem tudom mondani, mennyire szerettem már előre Fábián Gábort (rendezőként is), Hay Annát és Jaskó Bálintot – akikkel korábbi munkáik miatt egyébként is elfogult vagyok –, hogy erre vállalkoznak, hogy ez foglalkoztatja őket. És nem hiába. Hay Anna olyan karakteresen különböző figurákat hozott, amelyek az egészen rövid jelenetekben is élő árnyalatokat kaptak – egészen más sorsot láttam a tanítónőbe, mint a védőnőbe vagy vállalkozó Sanyi feleségébe, aki egyszer talán polgármester is lehet – mindezt humorral és szellemességgel sűrítve. A beszédhibás nő ezeknél könnyebb, bár hatásos alak volt. Ritkán van ennyire együtt egy színészben a tragikus és komikus erő, és ez a játékot építő szkeccseket nagyon vitte. Jaskó Bálint jellegzetes édespofa figurákat csinált uzsorás Jenőből, alkoholista vállalkozó Sanyiból – bár kissé egyhangú volt az üres dekás üvegből annyiszor kortyolgatni (abban sem vagyok biztos, hogy ez a figura ilyen üvegből iszik), és vágytam volna sejteni valamit Sanyiról, mondjuk azt, miből van az ivászata. Lacika egyre tragikusabb alakjában pedig tudott volna mélyebbre menni, talán valamivel több idő alatt – szerettem volna, ha jobban fáj nekünk a halála. Fábián Gábor kompakt, kissé színtelen figurákat mutatott ügyvédként, biztosítási ügynökként, polgármesterként és rendőrként, ugyanakkor ezek amolyan untermann figurák voltak a játékhoz. A hallgatag, napi ügyeken morfondírozó, élni akaró kisboltosa volt leginkább kész – de ha valakit nem érdekel mindennél jobban saját maga, akkor rendezőként nem vacakol a színészetével annyit, amennyit egy másik rendező alighanem megtett volna.

Az alkotók elmés formát találtak ki ahhoz, hogy informálisan megmerüljünk nekünk kibírhatatlannak tűnő életekben. Ehhez összehangolták a tudományos és a színházi együttműködést – némi átjárással, hiszen Bass Lászlónak is kellett némi színészi képesség, a színészek pedig nyilván tudományos tartalmat interiorizáltak munka közben. Hogy miért volt mégis kevéssé revelatív élmény a várhatónál, gondolkodom. Talán mert társasjáték-formába szabályoztak minket: lám, ezt vállalták, ez a Szociopoly, ez rendben is van. Ha azonban lehetne ezen lazítani, akkor nem válna helyenként mechanikussá a játék (ahogy a társasjátékok általában) és valóban át tudnánk érezni nemcsak a tehetetlenség élményét, hanem a vergődést élményszerűbben, jobban beleereszkedve is megpróbálgathatnánk. Akkor felesleges lenne a játékmesternek azt magyarázni, hogy milyen érzelmi deficit egy családnak, ha hivatalos eljárásban elviszik a csecsemőjét – mert bele tudnánk sajdulni. És az átélhetőségért bele is kellene jobban, még akkor is, ha ez valamelyest a tudományosság rovására menne. Lehetne netán az egyszemélyes játék tudományos preferenciájú, a másik pedig (a színészeket továbbterhelve) drámás technikákkal olyan játékhelyzeteket kínálhatna a közönségnek, amelyek által rendesen belekeveredhetnének a problémákba.