Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TÜNDÉRMESÉTŐL AZ ORGIÁIG

A fekete-fehér színei. Katia és Marielle Labèque kétzongorás estje
2015. okt. 19.
A Labèque-nővérek Francia-Baszkföldön születtek, mint Ravel, sőt szülővároskáikat mindössze öt-hat kilométer választja el egymástól a spanyol határ közelében, a tengerparton; bizonyára ez is érzelmi kapcsolódási pont a zeneszerző és az előadók között. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A nemzetközi porondra első Messiaen- és Bartók-felvételeivel betörő két Labèque-nővér hangversenye a Lúdanyó meséinek „eredeti kétzongorás változat”-ával kezdődött volna, mármint ha Ravel elbűvölő remekének létezne egyáltalán (eredeti vagy másmilyen) kétzongorás változata. Így a művészek jobb híján a valóságos, négykezes első változattal nyitották koncertjüket.

A bal oldalerkély alatt ülve, s így különösen a pódiumon közelebb álló, de fedetlen II. zongora hangjait csak többszörös visszaverődés után, némi késéssel érzékelve, egy picit úgy éreztem magam az első félidőben, mint aki tüllfüggönyön át szemlél egy festményt. Lassanként kezdtem csak megérezni, hogy a hallottak milyen viszonyban áll(hat)nak az elsődleges hangzásképpel.

Így a Lúdanyó első két tételében még csak a két zongorista játékának hallatlan finomsága és puhasága tetszett egészen biztosnak. A „Csúnyácska, a pagodák császárnője” tételének csengő-bongó kínai koloritjában már felsejlett a pasztell alap-„hangoláson” belül az árnyalatok végtelen differenciálásának lehetősége. „A Szépség és a Szörnyeteg párbeszédé”-ben új, negatív elem bukkant fel a basszusban jelentkező halk, de vésztjósló morajlás képében. Hogy a tetőpontot nem éreztem igazán felzaklatónak, azt még nagyon könnyen magyarázhattam az akusztikai viszonyokkal; s lám, a varázslatos tört akkordokkal induló zárótétel immár erőteljes és ragyogó hangözönben teljesedett ki. S ami azután az előadás legfontosabb élményévé vált: ekkorra már felismerhetővé vált az a valóban rendkívüli, szoros és minden ízében szilárd összeszövöttség, szervesség és megingathatatlan biztonság, amely a két művésznő, a két nővér játékát olyan szétrobbanthatatlanná teszi.

Az első félidőt egy másik Ravel-mű, a később zenekari változatban is ismertté vált Spanyol Rapszódia előadása zárta le. A kortárs és régi zenét, klasszikusokat, sőt populáris zenét is játszó Labèque-nővérek egyik specialitása a francia zene, s a Ravel-túlsúlyú program megválasztásában biztosan más szempontok voltak az igazán döntőek, de hadd jegyezzem meg itt, hogy ők is Francia-Baszkföldön születtek, mint Ravel, sőt szülővároskáikat, Hendaye-t és Ciboure-t mindössze öt-hat kilométer választja el egymástól a spanyol határ közelében, a tengerparton; bizonyára ez is érzelmi kapcsolódási pont a zeneszerző és az előadók között.

És persze Spanyolország, a spanyol zenei nyelv gyermekkori közelsége is. Labèque-ék ezt az előadást is a pasztellszínek orgiájával kezdték – immár csakugyan két zongorán játszva – természetesen, hiszen az első tétel címe „Éjszakai előjáték”. A „Malagueña” és az „Habanera” tánckaraktere ellenére dinamikailag és érzelmileg is lefojtott maradt, a puha léptű előadás felszíne alatt gyülemlő érzékiséggel – amely azután robbanásszerűen tört elő az „Ünnep” fékevesztett lendületű, már-már orgiaszerű képében.

Az utóbbi tétel mintegy előremutatott Stravinsky második félidőben játszott Tavaszi áldozatára, amely (vagy legalábbis a második része) nem más, mint szakrális orgia. Katia és Marielle nővér e pogány áldozat avatott papnőjének bizonyult. Először is a két zongora hamar lerázta magáról a fizikai-akusztikai kötöttségeket, az előadók immár holmi mechanikai és akusztikai emelőszerkezetek mellőzésével, közvetlenül az idegrendszerünk húrjain játszottak. Ennek megfelelően játékuk addig megcsodált összeforrottsága és precizitása, fenséges technikai biztonsága sem vált el többé megkülönböztethető alkotórészként az összhatástól. Alapvető élménynek a színek zuhataga, a ritmika ősereje és talán mindenek fölött ennek a zenének a kérlelhetetlensége bizonyult – ebben a tekintetben messze fölülmúlva a zenekari változat sok általam hallott előadását.

Az első ráadás kiragadta a közönséget a 20. század eleji Párizs világából: a Labèque-nővérek Philip Glass 2008-ban komponált Four movements for two Pianos című darabjából játszottak egy tételt, a minimalizmus egyik atyjának immár legkevésbé sem minimalista, sőt nagyon is érzelmesre, sőt romantikusra hangolt, emellett feltűnően „hálás” és hangszerszerű darabját. Egy újabb álarc a sok közül? A második ráadással, Stravinsky Valse-ával azután visszatértek Párizshoz, sőt a Sacre körüli évekhez is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek