Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY TALÁLKOZÁS SZÍNPADI VETÜLETE

Tünet Együttes: Sóvirág / Vígszínház
2015. okt. 18.
A Tünet Együttes csapata vitte színre Sóvirág címmel Fahidi Éva és Cuhorka Emese találkozását. Éva annak idején túlélte Auschwitz-Birkenaut, kilencven éves. Emese kíváncsi, táncos, harmadannyi idős. PROICS LILLA ÍRÁSA.
Egyáltalán nem mindegy, miből (mi másból? magából) építkezik egy táncos – rajta minden látható – a színészeken ugyancsak: ezért egy szakma ez, a többi csak mérsékelten érdekes részletkérdés. Szabály persze nincs: a tökéletes fizikalitás nem feltétlenül jelent önmagán túl bármit is, miközben a színpadi test a gondolat, az érzés, a szavak médiuma is, de mindenekelőtt önmagáé. Ha ezzel baj van, ha nincs (elég érdekes) anyag, szokás mímelni azt, netán ügyesen vagy ügyetlenül (van, aki ezt gondolja szakmaiságnak) odacsalni, miközben általában pont elég érdekes az, ami van (ha van).
Fahidi Éva, Cuhorka Emese
Fahidi Éva, Cuhorka Emese
A Sóvirág anyaga két élet – a Tünet Együttes tagjai ezt a két igencsak különböző anyagot vonták egy játékba.
Cuhorka Emese a számos fontos dolog mellett, amit egy táncosnak tudnia kell, megtanulta a leglényegesebbet (vajon hányan tanulják meg?): tud választani, mit érdemes csinálni és mit nem. Ennél többet aligha kell elsajátítani azon a nyilvánvaló alapvetésen túl, hogy a művészet szabaddá tesz, így nem mellékesen csak az lesz művésszé, aki képes szabadon gondolkodni testestül, lelkestül. Fahidi Éva könyvéből (A Dolgok Lelke címmel tíz évvel ezelőtt megírta a történetét: az elmúlt korszakot és térséget személyesen átfogva), ahogy színpadra lépve a lényéből is sugárzik, hogy nem mindennapi erő, bátorság, érdeklődés élteti.
  
Az önazonosságukkal játszanak színházat. Az előadás ugyanakkor időcsúszás-tanulmány is a fiatalság és a valaha volt fiatalság találkozásáról. Semmit nem akarnak udvariasan elfedni: a korukból adódó különbségük (miközben mindketten egészen kivételes fizikai és szellemi állapotban vannak) rendkívül izgalmas, így az is, hogy vajon miért és hogyan érdekesek egymás számára, illetve mit tudnak ezzel kezdeni előttünk. Hibátlan arányérzékkel „nem adják ki”, melyikük mire képes, miközben nyilvánvaló, hogy amióta megismerkedtek, alighanem pontosan megtudták a másikról, hol vannak a határai – minden bizonnyal éppen ettől bízhatták egymásra magukat.
Ahogy egyébként az előadásból kiderül, Szabó Réka rendező gondolta őket egy színpadra, és minden bizonnyal neki és a csapatának szintén köze van ahhoz, hogy a táncosok a kész előadáson is meg tudták őrizni a találkozásuk szépségét, annak az izgalmát, hogy mit tudnak, mit akarnak elmondani magukról egymásnak és nekünk. 
Peer Krisztián és Zsigó Anna lélegzet-dramaturgiával igazította össze a szöveg textúráját – ami érzéki pontossággal kiemelt életpillanatokból rakott össze úgy egy előadást, hogy az nem volt kényszeredett mesélés, sem erőltetett széttagolást követő rafinált-meglepő összeállítás: mintha tényleg azt kottázták volna le szövegben, ami a találkozás során történhetett. Álmok, emlékek, reflexiók ahhoz és arról, hogy egy előadást csinálnak ketten, magukból. A rengeteg különböző székkel körülvett üres térben melegítenek (gyönyörködtetően gondolkodásra csábít, hányféle módon képzi újra ez a játék terét – hátul van egy ruhaállvány a játékban nem használt ruhákkal, ez nekem fölöslegesen teátrális), és azonnal reflektálnak állapotukra, meghallgatják egymást, és válaszolnak a másiktól hallottakra, amivel a kölcsönösséget mindvégig fenntartják. 
Így aztán egy-egy jelenetben megtörténik a mindenség, ami egyszerre valami emelkedett, bölcs világlátásmód és a legprofánabb hétköznapiság: nem akarnak színezni, mindketten tudják, hogy elég, ami van. A sóvirág egyébként az Alföldön (ahol Éva felnőtt, és ahova – ez már nincs benne az előadásban: a debreceni házukhoz visszament a haláltáborból a család egyetlen túlélőjeként, és ahonnan egyszerűen elküldték, mert már laktak benne mások) kialakult felső talajrétegben kiváló nátrium- és ammóniumsók borította szikes területeken megélő sziki útifű népi neve.
A hófehér pamut „sóvirág-próbaruhájuk” is eltér: Éváé egész alakot fedő, testhez álló, Emeséé, mint egy nyári babarugdalózó, amelyből keze, lába kilóg. Az előadás végén Éva egy angyali, fehér csipkeujjat vesz fel – Szűcs Edit tervező a társulat többi tagjához hasonlóan „csak” azt adta a szereplőkre, ami a kecses, közvetlen, játékos lényükre kívánkozott. Mintha mindenki, aki ebben a munkában részt vett, lábujjhegyen figyelte volna, milyen is Éva és Emese, hogyan lehet jelenlegi integritásukat híven megmutatni.
Fotók: Hunyadi Margit. Forrás: PORT.hu
Fotók: Hunyadi Margit. Forrás: PORT.hu
A két nő pedig olyan átjárásokat épít az előadásba, amelyek elfedik a szakmaiság és a személyesség határát. Leginkább maguknak fogalmaznak (játékból, mintha mi ott sem lennénk), de aztán szólnak hozzánk, amikor például elérkeznek oda, hogy megmutatnak egy-egy diagonált: az önkifejező mozgássorok személyre szóló zenéjét azonban megcserélik. A különbözés izgalma, fennkölt humor születik ebből, ami a másságban való gyönyörködésre és az azonosságok felismerésére tanít leheletfinoman (nem pedig ilyen tenyeres-talpas módon, ahogy ezt itt megmagyarázom). Aztán elérkezünk oda, amiért talán színpadra kívánkozott ez a találkozás: nekünk adják elő a közös táncukat, a próbaruhát már lecserélve / kiegészítve és valóban a legerősebb élmény, ahogy az érintkezéseikben képződtek meg történeteik: egyszer csak ott van előttünk Emese meghalt nagyanyja és Éva meg nem született gyermeke. Majd ezt a helyzetet kinyitva, egymásnak és nekünk nagyítanak fel egy hagyományos színházi gesztust: az előadás elején elmesélt képüket a kontextusból kiemelve az előadás vége felé jelmezként magukra öltik. Sokáig el tudtam volna még nézni Évát gólyajelmezben, ahogy jön előre, és Emesét feketében, ahogy „láthatatlanul” kitölti a teret – ez az előadás emlékezetesen erős, jelentéses képe volt.
Végül Éva, amikor a bemutatón kapott virágcsokorral többedszerre kijött meghajolni, a meghatottságtól színpadias gesztusokat tett, miközben Emese maradt az eszköztelenségben, amiben játszottak – mert bár odaadták magukat egymásnak ebben a találkozásban, ők két máshogy teljes világ.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek