John Osborne Dühöngő ifjúsága azért nagyszerűen aktualizálható, mert a benne megjelenő impotens, kilátástalan forrongás ugyanúgy mindennapjaink része, ahogy Jimmy Porteréknek volt. Ebből a feltevésből indul Fogarasi Gergely rendezése is a Sanyi és Aranka Színházban bemutatott produkcióban, az Összkomfortban. Az alkotók Osborne szövegét egyetlen karmozdítással porolták le: kortárs magyar viszonyok közé helyezték. 

Hiszen ugyanaz a dilemma jelenik meg most is: a generációnk felszívódott, vagyis most inkább Angliába emigrált, egy része mosogatni, másik része meg programozni. De mi tartja itt a 21. század Jimmy Porterét, Kristófot abban a társadalomban, amelynek autokrata vezérei apáink, akik nemcsak elintéztek előttünk mindent, de be is betonozták magukat az elkövetkező harminc évre? Az életképtelenség, a nyelvtudás hiánya, a be nem fejezett egyetem vagy a hazájáért érzett lelkiismeret-furdalása? Talán mind, együttvéve.

Nyomorúságos albérleti szobában járunk, feltehetően a körúton kívül. Olcsó bútorok, egy laptop. Wifi az van, még akkor is, ha egyesek csak Farmville-ezésre használják. Hőseink egy turkálót üzemeltetnek – nem éppen fényes karrier fiatal értelmiségieknek. A vasárnapját Kristóf hírek szemlézésével tölti, az ebből származó feszültséget azzal vezeti le, hogy dühödt szónoklatokat tart feleségének, Eszternek és barátjának, Máténak. Visszataszító szobaforradalmár.

Fábián Szabolcs Kristófként valóban az előadás első percétől az utolsóig dühöng. Némi nyugalom csak akkor áll be a színpadon, amikor ő kimegy, a többi szereplő akkor is róla beszél, az ő dühét próbálja feldolgozni. Fábián hihetetlen energiával rohangál fel-alá, ráugrik a többiekre, leteríti őket, üvölt (időnként túl sokat), fékezhetetlen, erőszakos. Nagyon jól értjük Kristóf indítékait: nincs a helyén a világban, és maga a világ sincs a helyén, ő ezt pontosan érzi. A Dühöngő ifjúság dühe a tehetetlenség, az volt Osborne-nál az ötvenes években, most szintúgy.

A többi szereplőt is Kristóf alakján keresztül érthetjük meg. Ott van a kérdés, miért érez olthatatlan szeretetet Zita, Eszter és Máté e dühöngő pszichopata iránt, akitől többnyire csak megaláztatást kapnak a szeretetért cserébe. A válasz roppant triviális: mert minden visszataszító tulajdonsága ellenére igaza van. És éppen az igazság az, mely egyszerre vonzó és visszataszító benne. Az igazsággal nem lehet együtt élni, menekülni kell előle, az igazságnak nem is lehet hátat fordítani, kényszeresen vissza kell hozzá térni. 

Így tesz Eszter is, aki – miután megérti, hogy többé nem csak magáért felelős – már nem hajlandó az állandó valósággal való szembesítésre. Az ő apja ebben az előadásban nem Indiában szolgált katonatiszt, hanem egy volt III/III-as, aki jelenleg KDNP-s politikusként éli világát a rózsadombi villájában. Móga Piroska törékeny, érzékeny lelkű nőt alakít, egy bántalmazó kapcsolat áldozatát. Épp e törékenység miatt tűnik Kristóf figurája igazi szörnyetegnek.

Sokkal erősebb, határozottabb személyiséget játszik Bognár Anita, aki Zitaként átveszi Eszter helyét, és ebben a szerepben szép lassan ő is elkezdi elveszíteni egyéniségét. Bognár Anita belebújik Móga Piroska levetett ruhájába, és úgy csatolja össze a haját, ahogy korábban az övé volt. Mikor az előadás végén kilép az albérlet ajtaján, akkor visszaöltözik saját ruháiba és újra visszanyeri régi tartását, amiből kiderül, csak a látszat kedvéért tett úgy, mintha alárendelte volna magát Kristófnak, ezért is nem tudott megmaradni mellette.

Ilyés Lénárd Mátéja Lévi Mátéként követi Krisztus-Kristófot. Nem ítélkezik, hűséges tanítvány, jó fej füves haver, aki elvan a gépe előtt a szoba sarkában, csak akkor szól bele a vitákba, ha békét kell teremtenie Kristóf és Eszter között. Ha a krisztusi párhuzamot vesszük alapul, talán Eszter fényes csillag, ami beragyogja a külvárosi albérlet nyomorát, mikor eltűnik, Máté is hűtlenné változik.

Fontos viszont, hogy ebben a profán Krisztus-történetben nincs, nem is lehet megváltás, csak kiszolgáltatottság és egymásrautaltság. Két rossz között itt mindenki a kisebbik rosszat választja. Ahogy ez már lenni szokott.