 Cziegler Balázs tere |
Amely nem több vagy kevesebb, hanem más, mint a Borbély Szilárd drámájának, a műfaját tekintve „sorstalandrámának” nevezett szöveg kiindulópontját adó szörnyű tragédia, az olaszliszkai lincselés. Fikció, színpadi alapanyag; és ezt annak ellenére nem szükséges bizonygatni, hogy az előadás mindhárom (illetve több) rétegének megtörtént esemény az alapja. Borbély Szilárd szüleit 2000 karácsonyán rablótámadás érte: édesanyja meghalt, édesapja súlyosan megsérült, majd néhány év múlva ő is meghalt – ezt írja le az Egy gyilkosság mellékszálai című kötet Egy bűntény mellékszálai című írásában. Az olaszliszkai horrornak egy tanár volt az áldozata, akiről azt hitték, hogy elütött egy kislányt, és ezért a cigányok a kocsiban ülő gyerekek szeme láttára agyonverték a férfit – ebből született Az olaszliszkai című verses dráma. Végül pedig: Borbély Szilárd súlyos depresszióban szenvedett, és 2014-ben öngyilkos lett. Tragédiák. Nem görög, hanem mai magyar tragédiák.
 Tasnádi Bence és Szirtes Ági |
A Katona előadásának szövegébe dokumentumok és szoros idézetek is kerültek a dráma mellé (dramaturg: Török Tamara), ráadásul az olaszliszkai zsidóság kihúnyó emlékezete is fontos része Borbély drámájának. Világos, hogy az író evidens összefonódást látott a lincselés, annak helyszíne és a kelet-európai zsidóság eltűnése között. Olaszliszkának nagy zsidó közössége, szentéletű, tudós rabbija, majd „csodarabbija” is volt, és ez a nagyközség volt a magyarországi haszid mozgalom központja. De „összeírni” a kettőt a drámában nem sikerült; így aztán a színházra marad, hogy az emlék-emlékezés-emlékezet témájából létrehozza azt az ernyőt, amely összefoghatná a széttartó szálakat. A Katona és Máté Gábor ismét a közepébe nyúlt annak a katyvasznak, ami szemmel láthatóan hosszútávon nyomorítja az országot; arról beszél, amiről ez a színház nem szokott hallgatni, és úgy beszél, ahogyan kell, a színpadról, a színpadi hatásmechanizmusok színes palettájával.
Cziegler Balázs díszlete vertikálisan kétszintes, horizontálisan három (és távolról idézi az antik színházi formát): egy medenceszerű mélyedésben a történések, felettük-körülöttük a kommentárok; a színpad hátsó falán pedig egy vetítővásznon hol Olaszliszka képei, hol egy börtönből írott levél. Nekünk, a közönségnek kell összefogni a látványt, és benne az előadást.
Mert a szálak széttartanak. Máté Gábor rendezésében ugyan egy erőteljes forma próbálja összefogni őket; ez a forma azonban maga is töredezett. A, mondjuk így, vezető szálat, a tanár történetét fentről kísérik a sokkal szélesebb tematikájú „kórus-kommentárok”, amelyek a bulvársajtótól az emlékezet hatalmán át a zsigeri gyűlöletig sok mindenről szólnak; azzal azonban, hogy stilizált-koreografált mozgások, olykor szinte karikírozottan ritmizált beszéd környezik őket, ráadásul a stilizációt, az elemelést hangsúlyozza a látvány és a zene is, egyfajta szertartás-színház jelleget kap, amelyet rendre lebontanak a teljesen más stílusú egyéb jelenetek. Nemcsak a bírósági tárgyalás, hanem a zsidók emlékét kereső turista és a falubeli ember hasonlóan súlyos tartalmú dialógusa is kísérő jelenetté válik (sem a kamerás turistát játszó Haumann Péter, sem a Falubeli szerepében Bán János nem tehet erről), nem beszélve a rabbi megjelenéséről (Szacsvay László sem), a régi zsidó viccről, vagyis Borbély drámájának a lincseléssel egyenrangú, bár véznábbra írt száláról. Nem a koherencia hiánya a baj – elvégre nem kell minden előadásnak koherensnek, vagyis „hagyományosnak” lenni, ráadásul a mondandó koherenciája nem a forma egységétől függ –, hanem az, hogy a mozaikos szerkezetű előadás darabkái olykor nem egymáshoz illeszkednek, hanem hatásukban elfedik egymást. Pedig a faluban bóklászó, az emlékeket kutató tehetős idegen és a falubeli férfi összecsapása fontos dialógus, hiszen épp az emlékezéstől való undort, a múltról való gondolkodás e tipikus megnyilvánulását hordozza, melynek egyik degenerált alfaja az emlékezés ideologikus-politikai formája, amely az olaszliszkai lincselést követte. Ez viszont a kvázi-stilizált közegben mellékesnek bizonyul a fő szál, a lincselés mellett. Nem erősítik egymást, nem a közös gondolat felé tartanak, hanem az utóbbi bizony lenyomja az előbbit.
 Pálmai Anna, Mészáros Blanka és Fekete Ernő |
Hacsak a közönség ki nem menti magának. Ugyanúgy, ahogy a fönt játszódó bírósági tárgyalás megannyi fontos, de össze nem illeszkedő fordulatát, a tűrhetetlen cigánygyűlölettől kezdve a tűrhetetlen cigányrasszizmuson („öld meg a magyart”) át a cigányság zsigerekben élő szétalázottságáig, kiszolgáltatottságáig, perspektíva-nélküliségéig. Amúgy Tasnádi Bencének ez a monológja („odalent” hangzik el, a történések terepén) új tartalmi szempontot hoz be, de a szertartásos darab szertartásos előadása nem tudja továbbvinni. Bennünk idézi fel a jelenség kontextusát, jó esetben.
Fekete Ernő Borbély Szilárdot, az írót játssza: őt éli a színpadon. És ez a teremtett figura, vagyis a fikció Borbély Szilárdja játssza el a meglincselt tanárt, aki gyermekeinek a szép hazáról, nyelvről, ezernyi csodáról beszél – és kihívja a következő nemzedék, a Mészáros Blanka játszotta kamaszlány szemrehányásait, indulatát (mellette Pálmai Anna játssza a mit sem értő kicsilányt). Itt Fekete játéka reflektált és stilizált, akárcsak a kétszeres halál, a tanáré és az íróé – szép megoldás, és persze perfekt színészi jelenlét.
 Haumann Péter és Bán János. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt |
Ahogy az összetett mondandóhoz méltón odaadó és ugyanakkor fesztelen a többi alakítás is; Szirtes Ági a Bíró, Borbély Alexandra az Ügyész és Pelsőczy Réka az Ügyvéd szerepében szépen egymáshoz illeszti e szégyenletes bűnténynek nemcsak megannyi mozzanatát, de azok motivációit is. Pálos Hanna a Karvezetőt játszva sokszor helyettünk beszél – ez is elgondolkodtató, ha hajlandók vagyunk elgondolkodni.