A kiállítás tere

Szombathelyen, az egykori Congresszusi (sic!) Izraelita Elemi iskola felújítás alatt álló, immáron évek óta újra a zsidó hitközség tulajdonában álló épületében, az első emeleti tantermekben nyílt meg aéletébőlSzemtől szemben, Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság életéből című fotó- és dokumentum-kiállítás. A kiállítás a Savaria Múzeumban 2014-ben hasonló címen megrendezett időszaki kiállítás jelentősen kibővített, állandó kiállítássá alakított folytatása. Közel hatszáz kép idézi meg a város zsidó közösségének életét, hétköznapjait, magántörténelmét, elsősorban családi fotóalbumok kiváló minőségben elkészített és összeállított képanyaga, tudományos alapossággal megírt, tragikus élettörténetekkel. Kelbert Krisztina történész, a kiállítás kurátora, aki nemcsak a képeket válogatta, de a legtöbbször tanulmány értékű összekötő szövegeket is készítette, tiszteletet parancsoló, kitűnő munkát végzett.

Szombathely életében a 18. század közepe óta jelenlévő zsidók otthon voltak, dolgoztak, házasodtak, éltek és meghaltak, vagyont szereztek és tönkrementek, politizáltak és harcoltak a háborúkban, gazdagabbá, szebbé tették házaikkal, üzleteikkel a várost. 1944-ben mintegy háromezerötszáz zsidó volt Szombathelyen. 1944 július elején bevagonírozták, és haláltáborokba vitték őket. Döntő többségüket halálra kínozták, elgázosították, vagy egyszerűen főbe lőtték. Ezalatt a Szombathelyen üresen maradt otthonaikat kisajátították és kirabolták. Háromszáztízen élték túl a holokausztot.

Varga Judit szombathelyi holokauszt-túlélő saját gyerekkori fényképe előtt

A családi fényképalbumok nagy része megsemmisült, de hála a Knebel fotográfusdinasztia gondosságának, a náluk előhívatott, illetve náluk készült fotók üvegnegatívjainak nagy része megmaradt, s ezekből most páratlan értékű, megrázó dokumentumgyűjtemény született, szinte elviselhetetlenül fájdalmas memento.

Aki ide belép, egy idő után bizonyosan úgy fogja érezni, hogy fel kell hagyni minden reménnyel – nincs más, csak a fájdalom, a tehetetlenség okozta düh, az „ebből a rémálomból fel kellene ocsúdni”-érzés. Majdnem hatszáz fénykép, többsége banális családi fotó, semmi különös, örök jelenetek: esküvő, elegáns hölgyek és urak, családi szatócsbolt, vaskereskedés és péküzlet, báli jelenet, mókás pózban csinos lány a strandon, kirándul a család a hegyekbe, automobil, állatkerti séta, boldog csecsemő még boldogabb anyukája karjában, labdázó gyerekek, bábszínház, iskolai színjátszóköri jelenet, bálozó fiúk és lányok, a nagyon komoly családfő barátaival beszélget, vízitúra, ellesett szerelmes pillantás, néhány beállított életpillanat, ahogy az minden normális család fotóalbumában ott van. Boldog, meg nyilván kevésbé boldog családok hétköznapjai, hiszen van, amiről a fotó nem tud beszélni. Ki tudja, mi van egy-egy beállított képen vagy spontán elkapott pillanaton túl, mi történt előtte és utána ezekkel az emberekkel, lányokkal, anyákkal, apákkal, gyerekekkel, felnőttekkel? Mindenkinek vannak családi fényképei, jó esetben egy albumba zárt családi múltdarab; emlékek, amelyeknek részleteit, a képeken szereplő személyeket, tárgyakat, a megörökített eseményeket többnyire csak a közvetlen utódok értik. Nagyszüleim és szüleim rám is hagytak fényképeket, egy részük még a „békéből” származik – nagymamám nevezte így a múlt század húszas-harmincas éveit, azt a kort, amelyből a szombathelyi kiállítás képeinek döntő hányada is származik – ott a Dunapart, a budapesti kávéházak, az abbáziai tengerpart a fürdőzőkkel, a bálok, a vendéglői  asztalok és a piacok. Ugyanaz a mit sem sejtő nyugalom, felelőtlen boldogság árad róluk, mint a szombathelyi Párczer családról, a Geist-lányokról, vagy a Deutschékról készült képekről. Megfakult családi fényképeinken ott vannak az Auschwitzba hurcolt rokonaim, akik éppúgy nem tudták, mi vár majd rájuk 1944-ben, ahogyan szombathelyi sorstársaik sem. Nekem Forgács Péter Privát Magyarországa jelentette az első, fájdalmas szembenézést azzal, mennyire törékeny kifejezés a csendes hétköznap, hogy mennyire meg kell(ene) becsülni a gyűlöletmentes közösségben megélt mindennapokat. Forgács alkotása, az 1930-as, 1940-es évekből összegyűjtött családi, jórészt amatőr filmekből készített történelmi dokumentumfilm nekem a leghatásosabb játékfilmekkel felérő örök élmény, amely szenvtelenség mögé rejtett mély együttérzéssel beszél a két háború közötti Magyarország polgárairól, egyszerű családjairól. Az ugyanerről a korról és hasonló életekről készített fényképek másképpen hatnak. Mert a fénykép megállítja a pillanatot, s arra hív, sőt kényszerít, hogy mindazt hozzátegyük képzeletünkben, ami előtte és utána történt, illetve történni fog. A szombathelyi kiállítás képeit elnézve az a döbbenetes élmény, hogy egytől egyig olyanok néznek le a – példásan kitűnő minőségű! – fekete-fehér képekről, akiken nem segített senki néhány évtizeddel a képek elkészítése után. Ezek az emberek semmit sem sejtenek a szörnyű jövőről…  

Tükörfal. Dénes Nóra fotóművész és Kassai Ferenc grafikusművész fotói.

A képek között, alatt, felett és mellett elhelyezett magyarázó szövegek Kelbert Krisztina történész munkái. Egyenként, kegyetlen tárgyszerűséggel azonosítják a képeken szereplőket, elolvashatjuk, kit hogyan hurcoltak el 1944-ben, kit melyik haláltáborba szállítottak, ott milyen kínzásokat állt ki, s kevés kivételtől eltekintve hogyan pusztult el. Látjuk a Vályi-család fotóit (egyébként e család haláltáborokat túlélt tagjai közül Péter pénzügyminiszter lett /1967-1971/, Gábor pedig évtizedeken át az Országgyűlési Könyvtár kiváló főigazgatója volt): Vályi Manó az első világháborúban oly vitézül harcolt, hogy Horthy kormányzó úr őfőméltósága sajátkezűleg írt számára menlevelet, amely egészen a Szálasi-éráig meg is védte családját. 1944 novemberében éppen úgy koncentrációs táborba kerültek, mint a Ferenc Józseftől 1913-ban magyar nemesi címet kapott Geist család minden tagja.

A kiállítás látványtervezője, Kassai Ferenc grafikusművész is kitűnő munkát végzett: az egybefüggő teret alkotó három tantermet hatalmas molinók oszlopokként osztják részekre, tartalmi alfejezetekre. A tér két végét lezáró falsíkok közül az egyiken Szombathely főterének az 1920-as évek végén készült, hatalmas panorámaképe látható: a teret övező valamennyi bolt homlokzatán – egy kivételével – zsidó kereskedők, vendéglősök cégérei láthatók. A tér másik végében fiatalemberek, lányok és fiúk portréit látjuk, de nem szemből, hanem az egész falat befedő tükörben megsokszorozva – gyönyörű látvány.