Orosz Filmhét
2015.09.24.

Lehet-e intimebb dolog harmadik feleségnek lenni, mint egyetlennek? Mit érez egy osztálynyi, fogyatékosnak mondott kamasz? És miért mondjuk valakire azt, hogy perverz, ha egyszer mindenki az? Az Orosz Filmhét legjobbjai. HAJNAL MÁRTON ÍRÁSA.

Összesen öt, Magyarországon eddig nem látott kortárs orosz játékfilmet mutattak be a Puskinban szeptember közepén. A filmek, kis számuk ellenére, meglehetősen széles spektrumon mozogtak, mind tartalmi, mind formai szempontból. A minőség ugyancsak erősen ingadozott, például a rendezés szempontjából gyermeteg Drága mama! (Mama daragaya!) beválogatásának az okát nem ismerem, de az biztos, hogy gyengeségei csak szembetűnőbbé váltak az erősebb alkotások mellett.

Korrekciós osztály
Korrekciós osztály
Meggyőző volt azonban a fiatal Ivan I. Tverdovskiy elsőfilmes debütálása, a Korrekciós osztály (Klass korrektsii), ahol a rendező az önkeresős tinédzserdrámát egy, a tanulók fogyatékossága miatt elkülönített osztály közegébe helyezte. A kamaszok máshonnan ismerős, felnőttek elleni lázadozásainak így ezúttal komoly társadalmi felhangja is lett. Ezt ráadásul kiemelte a kézi kamerás, enyhén dokumentarista jelleg: a film egyik üzenete, hogy az itt bemutatott sorsok ott vannak a mindennapokban, csak nem vesszük észre őket.

Tverdovskiy hőse, a tolószékes Lena (Mariya Poezzhaeva) végzős gimnazistaként új iskolában kezdi a tanévet. Állapota miatt speciális közegbe kerül, a „korrekciós” osztályba, ahol összegyűjtik a különböző „problémás” fiatalokat, akik a tanárok és az orvosok megítélése alapján mentális vagy fizikai fogyatékossággal élnek. Mind a többi diák, mind a felnőttek mélyen lenézik, és akarva-akaratlanul megalázzák az idejárókat.

Lena és társai ebben a rendkívül kirekesztő közegben élik meg első szerelmeiket, csalódásaikat, ebben a környezetben válnak felnőtté. Megindító végigkövetni, ahogy hol elfogadják, hol elutasítják a külvilág által rájuk erőltetett negatív személyiségjegyeket. Közben a film egy csöppet mintha maga is habozna, hogy inkább metaforaként vagy inkább társadalmi konstrukcióként kezelje-e a fogyatékosságot, és a zavar rajta hagyja a nyomát a befejezésen is. Ugyanakkor az elpusztíthatatlan életerő, ami Lenából sugárzik és a fogyatékosság hol vicces, hol brutálisan kemény ábrázolása vitathatatlanul hatásos.

Intim helyek
Intim helyek
Sokkal inkább görbe az a tükör, amit az Intim helyek (Intimnye mesta) tart a társadalomnak. Aleksey Chupov és Natalya Merkulova rendezők filmje hol összefonódó, hol szerteágazó szálakon mutatja be az orosz középosztály elfojtott szexualitását. A film pikánsan fedi fel az álszemérmes titkokat, játszik a természetesnek beállított vágyak és a perverzió határaival, miközben nem gúnyolja ki teljesen a szereplőit. 

Van itt nemi szerveket fotózó művész, van erkölcscsősz, aki csak a vibrátorára tud gondolni, feleségét már nem kívánó családapa, be nem vallott hajlamok és vágyak. Akárcsak a szintén a filmhéten látott, dramaturgiailag kissé zilált Páciensek (Patsienty) esetében, a pszichológus itt sem segíthet és semmiben sem különbözik szenvedő ügyfeleitől. A film abszurd-realisztikus történetét remek alakítások közvetítik, a rendező pedig bátran bízza a hatást egy-egy sokatmondó pillantás erejére.

Az utolsó napokban játszott, 2013-as Amir fia, Iván (Ivan syn Amira) szerelmi dráma egy nőről, aki két különböző kultúrából érkezett férfi között ingázik. A filmről szinte lehetetlen objektíven írni, ugyanis nagyon nehéz nem a jelenlegi menekültválság akaratlan metaforáját látni benne. A történet egy 1940-es években élő, szevasztopoli nőről szól, aki gyermekeivel a világháború elől menekülve végül egy apró, üzbég faluba érkezik. A két kultúra roppant eltérő, ám a nőt lassan mégis befogadják, sőt a helyi birtokos, Amir harmadik felesége lesz. Az egyre idillibbnek tűnő helyzetet a nő korábbi, halottnak hitt férje, Iván felbukkanása borítja fel.

A film második felében fordul a kocka: az üzbég falubeliek menekülnek a lebombázott házukból a „fejlettebb” vidékre. Mindezt nem előtérbe tolt, mégis megkapó tájak teszik látványossá. Különösen igaz ez a film második felére, ahol egy hatalmas világítótoronyban és a háborgó tengerparton játszódik a cselekmény. Az így bemutatott kölcsönös el- és befogadás érdekes és persze egy kicsit idealizált lecke a kulturális különbségekről.