Két összeillő ember, mondhatnánk az egykori sláger címével: egy esztendőben születtek, konzervatóriumi tanulóéveik idején közeli barátságot kötöttek egymással, érett alkotóként pedig mindketten vonzódtak a keserűhöz és az ironikushoz, mindketten a 19. század vége és a századforduló búcsúzó romantikával keveredő modernizmusának nyelvét beszélték, s a maguk módján mindketten a zene forradalmárai voltak. Csak éppen a sikertelen Hugo Wolf (1860–1903) életművének középpontjában a legkisebb apparátust igénylő műfaj, a zongorakíséretes dal állt, a nála jóval sikeresebb Gustav Mahler (1860–1911) viszont, bár maga is vonzódott a dalhoz és írt is számosat, oeuvre-jének gerincét mégis a legnagyobb apparátusra számító szimfóniák csigolyáiból rakta ki.
Roman Trekel |
Így aztán beszélni éppenséggel lehet róluk úgy, hogy egymásra vonatkoztatjuk e két, sok tekintetben rokon, egyformán magasrendű idealizmustól áthatott életművet, egyazon koncert műsorára azonban csak ritkán tűzhetők alkotásaik. Hiszen milyen hangverseny volna az, amelynek egyik részében ének–zongora produkciók hangzanak el, a másikban szimfonikus zenekari darabok? Szerencsére Wolf bizonyos dalai zenekar-kíséretes változatban is ismertek, így a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar koprodukciójában megvalósuló Európai Hidak fesztiválsorozat idei, Ausztria kultúráját középpontba állító műsorának része lehetett a BFZ koncertje, amelynek első részében Fischer Iván hat Wolf-dalt (Anakreón sírja; Gondold meg, ó, lélek; Ima; Weyla dala; A hárfás, No. 1; Szív, ne csüggedj) vezényelt a kiváló német lírai bariton, Roman Trekel (1963) szólóját kísérve, hogy a szünet után Mahlertől is ritkaság hangozzék el: a többnyire mellőzött 7. szimfónia.
Trekel nagyformátumú pódiumjelenség, akinek eszköztárában megtalálunk minden fontos vokális, technikai és zenei erényt, s aki mindemellett sugárzó egyéniségű színész, különleges atmoszférateremtő erővel. Vannak olyan művészek, akik puszta jelenlétükkel létrehoznak egy erőteret, amely ideális lélektani feltételeket teremt a művek befogadásához, még mielőtt egyetlen hang megszólalt volna. Trekel közéjük tartozik. Amikor pedig énekelni kezd, ámulhatunk, milyen felelősségtudattal viseltet minden dal, s azokon belül minden sor, minden dallamfordulat, minden hang, sőt minden hangzó iránt. Fischer-Dieskau-i kidolgozottság és részletgazdagság jellemzi teljesítményét. Nála a tartalmat szolgálja minden apró hajlítás, crescendo, hangsúly, és példamutató plaszticitással él az énekes ajkán a német szöveg. Mindeközben a művész lénye teljes intenzitással sugározza a műveket átélő komolyságot. Trekel körüljárható portrét nyújtott a hét dalban Wolfról, azonosulva a sejtető vagy épp profetikus dalok lelkiállapotával, a filozofikus vagy épp imádságos hangvétellel, a lírával és végül a keserű iróniával. Egy sokat szenvedett és sokat tudó alkotó világa tárult fel előttünk; egy tragikus és magányos, sorsverte lényé, aki élete során megküzdött és megfizetett mindenért.
Fischer Iván |