Pedig az elbeszélt 1996-os Himalája-expedíció a hegy történetének egyik legszerencsétlenebb vállalkozása volt: abban az évben számos emberélet odaveszett a halálzónában, vagyis 8 000 méter felett, ahol az oxigénhiány következtében a hegymászó pokoli megterhelésnek teszi ki a szervezetét. Ahhoz, hogy túlélje az extrém kalandot, még időben vissza kell fordulnia, és a biztonságos magasságot elérnie – ezt a döntést meghozni persze akkor a legnehezebb, ha a világ tetejétől már csak pár lépés távolság választja el.
Jégbe fagyott tetemek, hóból kikandikáló végtagok, szétszóródott, elárvult túrafelszerelések kísérik azoknak az útját, akiknek a csúcs minden gátló tényező ellenére (vagy a szerencsés együttállásnak köszönhetően) mégiscsak összejön – oxigénpalackkal vagy anélkül. Rossz nyelvek szerint a Himalája-beli hegymászás mára azonban olyannyira elüzletiesedett, hogy az alaptáborban kólaautomata van, nem beszélve arról, hogy a világ legnagyobb szeméttelepéről beszélünk, ahol a helyi népcsoport, a serpák 2010-ben takarítottak utoljára – ekkor találták meg egyébként egyik hősünk, az 1996-os expedíció résztvevőjének tetemét is, akit a család kérésére végül hagytak tovább nyugodni a hegyen.
Egyszóval a Mount Everest (másik nevén: Csomolungma) csupa ellentmondás: fenséges, ijesztő, amit a józan észre hallgatva tiszteletben kéne tartani, és csak messziről csodálni; ugyanakkor néhány embertársunknak épp ezért maga az ellenállhatatlan kísértés, a meghódítandó és leigázandó anyatermészet. Odamenni egyáltalán nem kötelező, vagyis ragozzuk bárhogy is, a hegymászás, különösen a világ tetejének meghódítása az adrenalin-junkie fiúk/lányok extrém sportja – ráadásul még piszok drága is.
Ezt ismerte fel filmünk főszereplője, az új-zélandi Rob Hall (Jason Clark), aki vállalkozást alapítva az Everestre fizetős túrákat kezdett szervezni oda, potom 65 ezer dollárért/fő. Az ominózus 1996-os év tavaszán a hegyen épp nagyüzem van: a hipszter amerikai, Scott Fischer (Jake Gyllenhaal) is fenn van a maga turnusával, meg az orosz Anatolij Bukrejev (Ingvar Sigurdsson) a csapatával – nem csoda, ha egy-egy hágónál közlekedési dugó alakul ki.
 Jelenetek a filmből |
Épp ez az üzleti vonatkozás az egyik oka annak, hogy nehéz azonosulni a filmbeli szereplőkkel – nem azért kell túlélniük, mert reng alattuk a föld vagy nyakon önti őket egy cunami, hanem mert egy kalap pénzt fizettek azért, hogy bebizonyítsák maguknak, milyen fasza gyerekek. Pedig Hall távolabbi/közelebbi csapatában akad egy alaptáborban izguló, aggódó koordinátor szaktárs (Emily Watson); otthonról telefonálgató állapotos feleség (Keira Knightley); kedves, szerény japán hegymászónő (Naoko Mori); postás, aki kedvezményt kapott az elkötelezettsége miatt (John Hawkes); nagyképű, kirobbanó formában lévő texasi (Josh Brolin); meg egy újságíró, aki az egész mászást majd megírja (Michael Kelly).
Kezdetben mintha a hetvenes évek katasztrófafilmjeit látnánk: mindenkit megismerünk egy kicsit; van, aki elsőre szimpatikus; akad, aki meg nagyon nem. A szereplők azonban szó szerint jelentéktelenné válnak, eltörpülnek az Everest mellett, ami – hála az operatőrnek (Salvatore Totino) és a 3D-és IMAX-élménynek – igazán magával ragadó látvány: különösen a helikopterről felvett szakadékok fölötti átkelés a függőhídon, a lavinák és a heves hóviharok, amelyeknek szinte a közepén érezhetjük magunkat. Egyszóval az Everest olyan impozáns a gomolygó viharfelhőivel, a csipkés szirtjeivel és a jégkatlanjaival, hogy simán felülírja az „emberi nagyságot”, a kihívást kereső szereplőinket.
 A képek forrása: MAFAB |
Ami azért is érdekes, mert a filmet ugyanaz a forgatókönyvíró jegyzi (Simon Beaufoy), aki készített már egy hasonló mozit – a 127 óra alapanyagául szintén a valóság szolgált, és a hős abban is egy kihívásokat kereső, a túlélésért küzdő fenegyerek volt, aki a Grand Canyonban esett egy szikla fogságába. Mi több, még a befejezés is hasonló mindkét filmben: a stáblista előtt megjelennek az eredeti szereplők – az Everest esetében a hegymászókról készült fényképek, amelyeken feliratok jelzik, ki maradt életben, és ki a hegyen.
Túl ezen: a rendező, Baltasar Kormákur is jegyez egy valós történetet feldolgozó túlélőfilmet (Dermesztő mélység) – igaz ott nem a kihívás, hanem a munka hajtja a halászokat a jéghideg Atlanti-óceánra, hogy aztán csak egyetlen szereplő maradjon életben közülük.
Az említett filmek valószínűleg épp azért emlékezetesebbek az Everestnél (a 127 óra kifejezetten figyelemre méltó), mert egy-egy központi alakra koncentrálva mesélik el, hogyan lehetséges túlélni vagy belehalni egy-egy katasztrófahelyzetbe. Kormákur mozija a túl sok szereplőjével, súlytalan karaktereivel viszont elsősorban 3D-s látványosság, National Geographic úti film és a filmes technológia diadala – és ha így nézzük, csalódni sem fogunk benne.