Beszélgetés Bercsényi Péterrel
2015.09.13.

A 2015-ös Színikritikusok Díjának legjobb férfi mellékszereplő jelöltjével, Bercsényi Péterrel beszélgettünk, aki a Budapest Bábszínház Kabaréjának Konferansziéjával nyert kritikus szavazatokat. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Kritikákból, illetve abból, hogy voltál legígéretesebb pályakezdő jelölt, úgy tűnik, hamar észrevett téged a kritika.

Bercsényi Péter: Az anyukám maximalizmusra nevelt, majd felnőve is azokat a helyzeteket kerestem, amelyekben ismerősen magasan volt a léc. Így tanultam meg dolgozni. És azt is, hogyha jól dolgozom, akkor az hamar nyilvánvaló eredményt hoz. Szóval ebből a távolságból meglehet, úgy tűnik, hamar észrevett a kritika, de én sokáig nem így éreztem. És ezt most nem szerénységből mondom, hanem inkább úgy, hogy ezt jó ideig egyszerűen nem vettem észre, mert erre vagyok, erre vagyunk szocializálva.

R: Kaptál a szűk szakmai közegedből olyan kritikai jelzéseket, amelyek elismerték a munkádat már a kezdetektől fogva?

BP: Az egyetemen a Leánder és Lenszirom próbája alatt azon gondolkodtam, hogy mielőtt elkezdeném, elhagyom a pályát, mert azt éreztem, képtelen vagyok úgy dolgozni, ahogy gondolom, hogy elvárják. Akkor Alföldi Robi, merthogy vele próbáltunk, elmondta, milyen is vagyok a színpadon, és hozzátette, hogy fejezzem be az álszerénykedést, mert úgyis tudom, mennyit érek. Rettenetesen megsértődtem, hogy meggyanúsított, amikor épp azzal szenvedtem, hogy vajon méltó vagyok-e egyáltalán például az elismerésekre. Jó, hát időnként volt olyan érzésem, hogy van némi közöm ahhoz, amit csinálunk, de ezek inkább csak pillanatnyi érzések voltak. Vagy amit például az osztályfőnököm, Meczner János diplomaosztó után mesélt el, hogy a felvételin, amikor beléptem, már világos volt, hogy ott a helyem, nekem egyáltalán nem volt olyan magától értetődő. S persze még mindig nem látom át, hogy mit is tudhatok, mert javában a folyamatban vagyok. 

R: Egyébként mihez kell méltónak lenni egy fiatal színésznek?


BP: Először mindenki azt hiszi, hogy van etalon. Az embernek talán természetes vágya, hogy tudhassa, van jó megoldás, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy jól teljesítsen. De a színházban nincs ilyen. Pontosabban bárkinek lehet jó megoldása, csakhogy ezt mindenkinek magának kell kitalálni, és menet közben bizonyítani. Így például a mások jó megoldása ugyan gyönyörködtethet, de nem biztos, hogy segít az enyém megtalálásában. Ez egyébként a főiskolán kezdett derengni: bár megpróbálhatsz a legjobb barack lenni a Földön, ha te szilva vagy, akkor az aligha fog menni.

R: Te milyen szilva vagy?

BP: Hát, nem egy Sztanyiszlavszkij. Nekem nagyon kellenek a formák és a zeneiség, amire ugyan mondhatjuk, hogy külsőség, de én azt meg tudom tölteni. A bábszínház is ezért áll hozzám közel: van egy hamar elkészülő keret, amelyben lehet játszani. Eleinte tényleg nem tudtam, hogy ez is érvényes lehet – tulajdonképpen Robert Cohen könyvét olvasgatva bizonyosodtam meg erről, mert persze hamar észrevettem, hogy nekem nem áll kézre a korszak kanonizált színészi attitűdje. Sőt néhány éve még azt hittem, hogy a magyar színház sokkal kevésbé rugalmas: az a pezsdülés, ami például a bábszínházat néhány év alatt felfrissítette, úgy számoltam, hatvan éves koromra lesz meg.

R: Te már ebben a progresszív (vagy hogy is nevezzem) bábjátszásban kezdted a pályádat, amely aktívan talán leginkább Csató Katához és Tengely Gáborhoz köthető.

BP: Akik persze egymástól markánsan eltérő színházat csinálnak, de valóban hasonlóan gondolkodnak a színház nagy kérdéseiről, ezért is dolgoznak például együtt most társosztályfőnökökként. Nekem ez a fajta munka valóban természetes volt, mert rajtuk kívül Kuthy Ági, Schneider Jankó és Veres András is már ezeket az új szeleket fújta.

R: Így nektek már nem is volt dilemma az, hogy a gyerekeknek nem csak olyan kis aranyos gyereknyelven lehet beszélni, mint ahogy korábban, illetve nemcsak arról lehet nekik előadást csinálni, ami kézenfekvő módon gyerekeknek való.

BP: A szülők és a pedagógusok egy része most is kapkodja még a levegőt, hogy mi lesz a gyerekekkel, ha gonoszságot vagy kerekesszéket látnak – helytelenítik, hogy rossz példát és gyerekeknek nem való szomorúságot mutatunk. Talán egyszer elmúlik az ilyen fajta aggodalom vagy nem tetszés, mert egyre több felnőtt is szereti ezt a fajta színházi gondolkodást.


R: Ezt a fajta színházi gondolkodást talán a merészségével tudnám általában jellemezni, amivel gyakran közelebb is jut az eredeti anyaghoz, mint egy úgymond megszokott, szépelgően bátortalan feldolgozás. Előfordult, hogy utólag azt gondolod, azt gondoljátok valamiről, hogy az túllőtt a célon? Ha ugyan van ennek a kérdésnek így általában értelme.

BP: Nem tudnék olyan előadást mondani, ami minden kétséget kizáróan túlzó lett volna bármilyen szempontból is. Minden előadás kapcsán szoktam gondolkodni, hogy vajon mennyire megy át, hogy mi megy át – ebben [Tengely] Gáborék korosztályának már jelentős rutinja van, mert elég jól megismerték a különböző korú gyerekcsoportokat: ekként rájuk lehet hagyatkozni. A közönség persze évről évre is változik, nem beszélve azokról, akik ilyen fajta gyerekszínházon nőttek fel, de már éppen nem járnak bábszínházba, mert éppen a kamaszkorukat élik, és néhány év múlva a gyerekeikkel jönnek vissza.

R: A gyerekszínház nagy dilemmája nekem, felnőttnek, hogy honnan tudjuk, hogy a gyerekeknek mennyire jó egy-egy előadás. Mert mi gondolunk, mondunk valamit róla, és feltételezzük, hogy a gyerekekre hogyan hat, miközben legfeljebb csak benyomásaink lehetnek arról, ha éppen van kéznél színházba vihető korú gyerekünk – ráadásul egyetlen gyereknek lehet merőben másféle élménye lehet ugyanarról az előadásról, mint a többieknek. Arról nem beszélve, hogy a gyerekeknek néha a legvacakabb ócskaság is tud tetszeni, mert bizonyos dolgokkal szinte minden korosztályt át lehet ejteni.

BP: Igen, színházban szinte bármi előfordulhat. Egy gyerekeknek szóló előadásnak természetesen nem az egyetlen fokmérője az előadás fogadtatása – valóban a minőség és a hatás a legnagyobb dilemmája a gyerekszínháznak, mert itt nagyon sok mindennek kell megfelelni. Például egy didaktikus gyerekelőadásnál nincs utálatosabb, miközben bizony gondolunk valamire, ami az élménnyel együtt nevel is. A részleteket illetően azonban már szétszakad a bábos társadalom: nem gondolkodunk azonosan. És az adott előadás nyilván a gyerekekre is különbözőféleképpen hat, hiszen ők sem egyformák. De ez nem probléma. Fontos azonban, hogy a szülő vagy a pedagógus hogyan dolgozza fel az élményt, hogyan kommentálja, hogyan beszélget róla. De nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Nekem van egy unokaöcsém, aki minden előadásban megnéz. Egyszer, amikor egyébként kitörő lelkesedéssel tapsolt egyik előadás után, beszélgettünk és megkérdeztem tőle, melyik rész volt a kedvence. Elgondolkodott és mondott egy olyan momentumot, amit egy másik előadásban látott korábban. Ebből egy felnőtt sok mindent leszűrhet. Általánosságban pedig azt mondhatom, ha olyan problémákat vet fel egy előadás, ami a gyerekeket is foglalkoztatja, akkor tudnak hozzá kapcsolódni. Ha csak rázzuk nekik a babát, akkor annak örülnek, de más nem történik velük.

R: Mennyire nehéz a gyerekek figyelmét elnyerni?

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
BP: A gyerekek zajongnak, a fiatal színész pedig nem érti, hogy fogja nekik előadni a művészetét, ha nem figyelnek rá. Aztán jó esetben beletanul. A zajos izgatottság lehet, hogy adott esetben kifejezetten figyelmet jelent; s persze van, hogy meg kell tudnom csinálni a feszült csendet ahhoz, hogy sikerüljön az előadás. Eleinte félelmetes volt az, hogy ennyire félreérthetetlenül erősek a reakcióik. És hát, igen, van, hogy hallom a szétesett zsibongást, amikor pörgetni kell, hogy jussunk a végére, mert aznap nem jött össze. Nekem még soha nem sikerült gyerekközönséget visszahozni, ha már így elvesztettem – ami persze lehet az én szakmai rutintalanságom.

R: Mibe lehet beletanulni?

BP: A folyamatos, könyörtelen visszacsatolásba. Ez szabályosan vezetni tudja az előadást. A jól nevelt felnőtt közönség legfeljebb elalszik – más negatív jelzés nem nagyon szokott lenni.

R: Mit vittél át a gyerekelőadásokból felnőttekbe?

BP: Azt, hogy a felnőtteket is gyerekeknek nézem – komolyan veszek minden pillanatot annak ellenére, hogy a felnőtt közönség sokkal kíméletesebb. Pedig az első alkalommal rettegtem, hogy ezek néznek, ezek értik, ezek nem szeretnek. És valóban, a felnőttek szeretetéért másképp kell megdolgozni: ott van a levegőben, hogy „tessék, mutass valamit, azért vettünk rád jegyet” – a gyerekek viszont már akkor szeretnek, ha bejövök. Aztán lassan megértettem, hogy nem ennyire kategorikus ez, mert mindenki gyerek, csak úgy csinál, mintha felnőtt lenne, és ha lelazul erről, elég játékos lesz ahhoz, hogy élvezzen egy előadást. A másik, amit meg kellett tanulni, hogy a bábbal az ember általában jobban dolgozik maga elé, a közönség irányába, a felnőtt színházban pedig inkább a kollégákkal egymás felé. És persze abban a közegben mások a szokások is: az első ilyen külsős munka, a SZERET…lek volt Pelsőczy Réka rendezővel, akitől menet közben elköszöntem egy levélben, hogy lám, nekem ez nem megy – aztán kiderült, hogy egyszerűen csak mások a kommunikációs szokások, és nagyon is szerették, amit csináltam, csak én azt nem vettem észre. A két közeg, ami a gyerekelőadásokat, illetve ami a felnőtteknek szóló színházat illeti, különböző. A gyerekszínháziak olyanok, mint egy nagycsalád – annak előnyével és hátrányával. Ez persze nem jelent jobbat, vagy rosszabbat, ez csak adódik a két dolog különböző jellegéből.

R: Ezek után, hogy egyre több felnőtt színházi előadásban játszol, „rendes” színész leszel? Netán rendező – aki most van benne nyakig az első munkájában?

BP: Nem tudom. Figyelek, hogyan alakulok. Alighanem éppen fordulóponton vagyok, bár az is lehet, hogy ez az időszak csak kis szakmai kitérő lesz. Ezután derül ki. Színészek úgy kezdenek el rendezni, hogy van bennük némi agyasság, kíváncsiság, szakmai kielégületlenség, és amikor jön a lehetőség, belevetik magukat. Konkrétan éreztem már azt bizonyos próbákon, hogy sokkal adekvátabb megoldásaim lennének adott helyzetben – ugyanakkor közismert tétel, hogy a színész mindig jobban tudja, mint a rendező. Ennek tükrében csak remélhetem, hogy tudok majd jól dolgozni rendezőként is.
Szerző: Proics Lilla