Büdösek vagyunk – lenne a megfelelő fordítása az eredetiben a The Smell of Us címet viselő legújabb Larry Clark-filmnek. A magyar cím nemcsak a fordítás pontatlansága, valamilyen túlzásba vitt filológiai kekeckedés miatt zavar, hanem azért, mert egy olyan morális szemszögből néz a szereplőkre, amely a filmre egyáltalán nem jellemző, sőt valószínűleg a szerző szándékaival homlokegyenest szembe megy. 

Larry Clark teljes életműve a fiatalok lelki és szexuális életének összefüggéseiről szól, azt kutatja minden vélt erkölcsi felsőbbrendűség és prüdéria nélkül, hogy a társadalmi környezet, a média valamint a privát és nyilvános beszédmódok miképpen határozzák meg a testhasználatot és -tudatot tinédzserkorban. Az, hogy 2015-ben a magyar forgalmazó egy ilyen filmnek egy prűd kispolgári értékrendben fogant címet adott, leginkább nem a cégről, hanem a mai magyar társadalom állapotáról árul el rettentően sokat.

A fotósként indult, majd az amerikai független film legnevesebbjeivel (Harmony Korine, Gus van Sant) összebútorozó Larry Clark első filmjétől kezdve nyers nyíltsággal vizsgálja azt, hogy a szexuális életük kezdetén lévő tinik énképében hogyan és milyen kapcsolódásokban van jelen a testiség, illetve az érzelmekhez és a másikhoz való viszony. Vagyis munkásságának középpontjában nem pőrén a kiskorú szexualitás áll – mint ahogy azt erkölcscsősz bírálói a szemére vetették -, hanem annak identitásképző szerepe.

Revelatív, de megrázó élmény most újranézni az életművet, ugyanis arra jöhetünk rá, hogy az amerikai underground film e különleges figurája elképesztően éles szemmel, szinte mélylélektani szigorral figyelte meg az elmúlt évtizedekben az éppen aktuális kor fiataljait – és ezekből a látleletekből bizony elég koherens történet rajzolódik ki. 

Kereken húsz évvel ezelőtti első játékfilmjében, az egyből világhírt és ahhoz mért botrányt hozó Kölykökben a testi vágy, a szexualitás és a (női) test tárgyiasítása a főhős énképének centrális eleme. Test és identitás teljes mértékben összeforr – „I like them new” – mondja a csak szüzekre mozduló Telly. A kétezres évek elején bemutatott munkákban, és különösen a nálunk nem forgalmazott Genyában (Bully, 2001) a test tinédzserek általi percepcióját elkezdi áthatni a videójátékok által generált dematerializáltság. A testek a szereplők számára egyrészt látványt jelentenek (ezért fejlesztik, mutatják és csodálják saját fizikumukat), másrészt bántását, ütlegelését a főszereplő nem tekinti teljes mértékben azonosnak a személy megalázásával – ezért is nem érti a reakciókat.

A tavalyi velencei filmfesztiválon bemutatott, hozzánk pedig most elérő Szégyentelenek napjainknak megfelelően az internet és az állandóan fényképező és filmező mobiltelefonok világában játszódik. Úgy tűnik, Larry Clark szerint mostanra a test egyértelműen megszűnt a tinédzserek identitásának központi elemeként funkcionálni – éppen ezért nyomát sem látjuk a fiatal és szép testekért való rajongásnak, és ugyanezért tűnik természetesnek az énhez alig kötődő test áruba bocsátása.

Párizsi külvárosi betonplaccon részegen fetrengő hajléktalant kerülgetve deszkáznak középiskolás fiatalok – sokáig az ő sodródó, füvezéssel, kokózással, tetoválgatással teli időtöltésüket követi a zenékre vágott, enyhén klipszerű film. Nagyjából félóra múltán kezd feltűnni, hogy néhány olyan, a bandához tartozó figura körül sűrűsödik a jelenetek figyelme, akik a többiek tudta nélkül prostituálódnak pénzszerzés céljából. A filmben előrehaladva érzelmi szálakkal is megbonyolított történetkezdemény kezd kikristályosodni, azonban itt nem ezen van a hangsúly. 

Éles a kontraszt a ’95-ös Kölykökkel szemben a szöveg tekintetében: míg ott szinte folyamatosan lökik a sódert, itt alig van dialógus a piába, telefonba, laptopba merülő szereplők között. E helyett Larry Clark hol kapkodó vágással, hol meg testet és bőrt pásztázó szuperközelikkel próbálja megragadni azt a céltalanságot és a saját testtől való fura távolságot, ami ezekre a fiatalokra jellemző. Az eredeti címhez hűen látszik a rendező azon állandó törekvése is, hogy szaglási és tapintási érzeteket adjon át. 

Talán az életérzés-filmekhez lehetne leginkább hasonlítani, csak hiányzik belőle az a giccsesen nosztalgikus vagy melankolikus hangnem, amely ezeket legtöbbször belengi. Clark megfigyeli ezeket a figurákat, de nem kényszerít arra, hogy bármilyen morális vagy érzelmi attitűdöt kialakítsunk velük szemben. Ez a megfigyelés viszont sok esetben húsbavágó, a Clark filmes karrierjének kezdeténél még bábáskodó Gus van Sant például sokat tanulhatna abból, hogy a deszkások életét miként lehet és érdemes ábrázolni – semmiképpen sem úgy, ahogyan ő tette a Paranoid Parkban. És hát a film komoly pofon lehet annak a Francois Ozonnak is, aki a dologból mit sem értve, hányingert keltő szépelgéssel mesélt tinik önkéntes prostituálódásáról a Fiatal és gyönyörűben.

A Szégyentelenek inkább látlelet, mint mélyreható elemzés, éppen ezért minden fontossága ellenére nem nagy film, viszont azok a kritikák, amelyek az azonosulásra késztető karaktereket és az érzelmi involválódást hiányolják, éppen a lényeget nem értik. Clark szerint – és ez nagyon átélhető a filmben – a szelfizés teljes mértékben képpé vált világában a testben lehorganyzott önazonosság megszűnt létezni. Hogy ez tartós állapot-e, netán milyen irányba alakul, arra természetesen nincs válasz, de ha Larry Clarkra figyelünk továbbra is, talán megtudjuk majd.