A Figaro házassága számomra az operák operája, jutalomjáték, a tökéletes jellemábrázolás, a pergő cselekmény, a remekbe szabott énekes szerepek, a színes-szagos zenekar… Mondhatni színpadkész darab, a rendezőnek sok dolga nincs vele. Nem meglepő módon Martin Kušej (az osztrák prózai és operaszínpadok keresett rendezője, a bécsi Burgtheater művészeti vezetője) nem így gondolta, és ez elég nagy kár: új rendezésének öncélú polgárpukkasztó koncepciója finoman szólva félsiker volt, e sorok írója is szívesebben hallgatta volna csukott szemmel, nem zaklatva magát a színpadi látványtól. Vajon olyan nagy elvárás, hogy a Figaro Beaumarchais-féle mondanivalójának egy morzsája, csírája, bárhogyan aktualizálva, hétköznapi jelmezekbe öltöztetve, de megjelenjen a rendezésben? Vagy, hogy a rendezés folyamatának eleje és vége valamely egységes koncepció részeként viselkedve egymással koherens képet alkosson? Értsd: hogy legalább a rendező maga értse a darabot és konzekvensen ragaszkodjon a saját (ha már nem Beaumarchais vagy Da Ponte) víziójához? Lemegy a jól ismert nyitány, és a közönség sóvárogva vágyik arra, hogy a darab feltárjon egy eladdig számára ismeretlen réteget, amire olyan erővel világít rá a rendezés, hogy a reveláció érzetének pillanatára még évek múltán is emlékezni fog. Igen, ezt szeretnénk „kapni” egy modern operarendezéstől – vagy legyünk szerényebbek: valamit, bármit szeretnénk kapni a Figarót és bármely más opera 3 óráját végigülve. Egy-két ’aha’-pillanatot, pár finom gaget, ha a rendező úri kedve inkább erre hajlana.
Jelenet a Figaro házassága című előadásból. Fotó: Matthias Horn. A képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok
Az első és legnagyobb gag, ami akár még ülhetett is volna: a Gróf (Andrè Schuen) mai maffiavezérként élők és holtak sorsa fölött rendelkező kényúr. Figaro (Krysztof Bączik) az egyik embere, Basilio zenemester (Manuel Günther) papi reverendában az elintéző-eltakarító „bandatag”. Ez volt az alapvetés, amelybe azután sokszor csak némi erőszakkal voltak beilleszthetőek a szerteágazó cselekményszálak. A nyitány alatt minden szereplő látványosan illuminált állapotban egy bárpultot támasztott. Kastély helyett előkelő hotel szolgáltatta a helyszínt: lift felsuhant, gurulós bőröndökkel vonultak többen is, de fényűző szobák helyett sivár raktárhelyiségekbe léptek tovább, mintha mindvégig a világ fénytől elzárt hátsó fertályában tartózkodnának, gróftól-grófnőtől Cherubinón át Marcellináig. Fogjuk rá, nem is rossz. Csakhogy innen kezdve a rendezés nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy minden pertinens és kevésbé pertinens ötletét sorra megvalósítsa. A jelszó: fegyverek, alkohol, meztelenség, szex – minél több, annál jobb. Így Basilio megjelenését egy maffiakivégzés előzi meg, a véres testet maga a zenemester vonszolja át a szobán. Az ágyhely-méricskélős első jelenetben („cinque-dieci-venti-trenta”) féldecis és decis poharak számbavétele történik. Susanna (Sabine Devieilhe) a nyílt színen öltözik át szobalánynak dögös bőrnadrágjától megválva, egy hiányos öltözékű hostess szintén a szemünk előtt öltözteti fel a vezért, aki közben az egyik legnehezebb, tépelődő áriáját énekli (énekelné… – ez volt a kiváló Schuen legszürkébb pillanata, de ezért tán nem is lehet szemrehányással illetni). A grófnét (Adriana González) első jelenetében megkettőzik, az énekesnő a maga csodálatos cavatináját (Porgi amor) énekli, alteregója a fürdőkád szélén ülve elmélyülten szappanozza habtestét, majd már meg sem lepődünk, amikor Susannával és Cherubinóval (Lea Desandre) közös jelenetükben mindenki-mindenkivel jellegű édelgésnek lehetünk tanúi. A maffiavonal hitelességét erősítendő történik még ez-az, nehéz is lenne mindent felsorolni, talán csak ennyit: a 2. felvonást záró híres 20 perces finálé végén a 7 szereplő egymásra fogott pisztollyal énekeli végig a magáét. Sommásan fogalmazva: a librettón esetleg át lehet lépni, de a partitúra nem hagyja magát.
„Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja”…? Az eredeti történet egyik fontos tanulsága, miszerint a szolga időnként (ritkán) túljárhat ura eszén, szinte komikusan értelmetlenné válik: ugyan már, hiszen dehogyis tűri a vezér a leckéztetést, Basilio gitártokjában ott a Kalasnyikov… És ilyen előzmények után következik a 4. felvonás, az éjszakai történések a kertben, amivel a rendező már végképpen nem tud mit kezdeni…
Viszont, ha a kedvlohasztó látványelemektől eltekintünk, zeneileg kiemelkedő előadásnak lehettünk tanúi. A Bécsi Filharmonikusokat a korhű előadásokra szakosodott Ensemble Pygmalion karmestere, Raphaël Pichon vezényelte, kiválóan. Az énekesek remek teljesítményéről hosszan lehetne írni, ideális Grófot, ideális Susannát láttunk. Örömmel fedeztük fel Bartolo doktor szerepében Kálmán Pétert. Talán egy karizmatikusabb Figaro, talán egy vagányabb és tisztábban éneklő Cherubino, talán egy átszellemültebb, mélyebb grófné – sajnos nem tudunk szabadulni Kiri Te Kanawa 2. felvonásbeli belépőjének emlékétől Ponnelle operafilmjéből (de micsoda dolog egy stúdiófelvétellel példálózni!)… Ez már olyan magas színvonal, hogy ezek a kisebb kifogások csupán a kritikus magamutogató okoskodásai.
(Írásunk a 2023. augusztus 11-i előadásról készült.)
Az előadás adatlapja a Salzburger Festspiele honlapján itt található.