Hiszen Hamer hősei sem a fjordhideg téltől, hanem a magánytól fáznak, még ha nem is tudnak róla. Mint az öreg masiniszta az O’Hortenben, akinek nyugdíjazáskor kizökken a menetrendje, és nem tudja elkerülni, hogy 67 évesen elkezdjen végre élni. Szürreális burleszkkalandokba keveredik, mint egy norvég Buster Keaton, úgy szánkózik végig a sok abszurd helyzetkomikumon. Ha valaminek, hát a bohókás melankóliának Hamer a szakértője. Nem nagy szerző – ha az alatt Bergmant, Anderssont, netán Kaurismäkit értjük –, viszont egészen sajátos, ahogy hökkentő északi humort olt a hétköznapi rutinba, a megszokott kedvtelenségbe.

A legjobban a Dalok a konyhából című filmjében csinálta ezt: elhagyatott norvég tanyaház, benne pipázó öregember, a konyhában egy kétméteres toronyszéken ülve svéd hivatalnok jegyzetel. Azt kell lerajzolnia, milyen útvonalon közlekedik a farmer a helységben, hogy a kutatás eredményeit felhasználva ne csak a háziasszonyok, de az agglegények konyháját is optimalizálhassák a svéd tudósok.

A filmben nem sok minden történik, csak a távolságot nézzük, amint elfogy a két férfi között. Viccből, gegből is kevés van, maga a helyzet a határig tolt abszurd. A bürokrácia, a megfigyelés – nem véletlenül kerül szóba a norvég náci múlt meg a svéd passzivitás, de végül legyűrik a nemzeti meg a személyes ellentéteket, összebarátkoznak. Hamer bravúrja, hogy szívvel és lélekkel tölt csurig egy ilyen banálisnak ígérkező helyzetet. Nincsenek nagy nevetések, mégis, a maga bizarrságában lenyűgöző a történet. Ahogy egyik kritikusa fogalmazott, Hamer filmjeit látva „befelé mosolyog a néző”. A rendező kedvesen, szeretettel tekint hőseire, nem karikírozza őket, és a képeit sem stilizálja úgy, mint minimalista lelki társa, Kaurismäki. Szépen és távolságtartóan fényképezi, ahogy az emberek kibújnak szokásaikból, magányukból, hárklijukból.

Új filmjében, az 1001 grammban látszólag ehhez a konyhához nyúl vissza Hamer, csak most nem a svéd Háztáji Kutatóintézet, hanem a norvég mértékintézet munkatársa áll a dramédia középpontjában. Édesapja szívrohama után Marie-nek kell elutaznia a párizsi kilószemináriumra, ahová minden delegált elviszi országa kilóprototípusát, hogy lemérjék, és meghatározzák a kiló ideális tömegét. A program szakmai vitákból (le kell-e mosni a kilóprototípust mérés előtt vagy sem?) és „minden kilogramm anyjának” megtekintéséből áll, amit már régóta elzárva tartanak egy szekrényben – ergo senki sem tudja, tényleg egy kilót nyom-e a Szent Grálként tisztelt súlytömeg.

A film legszórakoztatóbb epizódja a szemináriumé, Hamer nemcsak pajkosan ironizál a tudományos fontoskodáson vagy a túlbuzgó nemzeti büszkeségen (a kiló mértékegysége feletti viták akár háborúhoz is vezethetnek, mélázik az egyik tudósember), de itt tüzeli el a legtöbb vizuális geget is. Shakespeare-idézeteket szorgosan jegyzetelő afrikai küldöttek, horkoló öregurak, nemzeti kilókkal pózoló csoportfényképek. Máshol, máskor kevésbé működnek a poénok, hol a színészi játékon (mint a reptéri csomagellenőrzésnél), hol pedig Hameren bukik a dolog.

Ahogy halad előre a film, úgy borul az egyensúly, az abszurdé és a melankóliáé, amit eddig Hamer finoman játszott egymásba, most viszont egyértelműen a szomorkás hangvételre és a nagy tanulságokra szavaz. „A legnagyobb teher az életben, ha semmit nem kell cipelned.” Vagy: a mértékegységek viszonyítási pontok, tehát kényelmi válaszok, az életnek viszont nem a rend, hanem a káosz a mértéke. Az utóbbit már Pi (igen, pi mint π) mondja, egy francia fizikus, aki szabadidejében azt kutatja, hogyan változik a madárcsicsergés Párizs belvárosa felé haladva, és idilli kertjében olyan kérdéseket tesz fel Marie-nek, mint hogy mennyit nyom egy élet? És a szerelem?

Hamer sosem választott homályos metaforákat, ha közérthetőt is talált (lásd O’Hortent és a síugrást), de az 1001 grammban, részben a mindent szájba rágó dialógok miatt, már giccsé üresedik a stílusa. Az sem segít, hogy a konform élet érzékeltetésére amerikai filmbe illő képsorokat, felülről fényképezett egyenházak látványát választja. Jobb pillanataiban olyan, mint egy tipikus Hamer-film, rosszabbjaiban viszont mintha saját stílusának paródiáját forgatna a rendező. A különc karakterek sem tartják fogva most a figyelmet, az apró és precíz megfigyelésekre, emberi kisszerűségekre épített figurák helyett csak egy szokásai által kötött, majd a szerelem hatására kinyíló introvertált megváltástörténetét – közhelyét – nézhetjük.

Mégis, van valami egészen különösen ebben a filmben. Ha átmos a hangulata, megkapó, zenközeli élményt nyújt. Talán mert nem törődik olyan filmdramaturgiai hívságokkal, mint a konfliktus, nem akar se izgalmas, de többségében még csak vicces sem lenni. Hamer elengedi mindazt, amiért a legtöbb rendező teper, filmjében leginkább a semmi történik, és a sztori, mely a gyászról, a kinyílásról szól, tét nélkül, békésen csorog. Elengedni a szeretteket, a szokásokat, és elengedni az elvárásokat, hogy az Eiffel-torony tövében tengelicék trillázását hallhassuk, talán nem a legszórakoztatóbb kikapcsolódás, de kikapcsolni garantáltan kikapcsol a megszokott, ismerős élményekből.

Ha innen nézzük, aranyos film az 1001 gramm. Csak súlytalan.