Kicsit furcsa a helyzet, mert a néző egyszerre lehet hálás, és egyszerre szidhatja a FOX-ot, amiért csak tíz részt rendelt be a Wayward Pines-ból. Minisorozat, lehetne mondani, de annál azért jóval hosszabb, és leginkább az érződik, hogy ebben ennél sokkal több volt. Miközben az is látszik, hogy nagyjából az ötödik rész után jön egy lejtmenet, és nincs megállás, a sorozat már nem lesz olyan izgalmas, mint annak előtte volt.

Bár már az is szerencse, hogy a Wayward Pines egyáltalán a képernyőre került; 2013-ban rendelték be, és valami érthetetlen oknál fogva csak idén kezdték el vetíteni. A szereplők talán már el is felejtették az egészet, Blake Crouch pedig rég befejezte regényfolyamát – a sorozat ugyanis az ő három kötetén (Wayward Pines, A pokol kapujában, Az utolsó város) alapul.

És milyen jól indul az egész… Középpontban a CIA-ügynök, aki egy kisvárosban, bizonyos Wayward Pines-ban ébred, ahol valami nagyon nincs rendben. Mert az mégsem helyénvaló, hogy mindent lehallgatnak, nem lehet beszélni a múltról, és a várost egy hatalmas kerítés veszi körül. Könnyen eszünkbe juthat a korábbi, szintén egy évadon keresztül tartó sorozat, a Persons Unknown. Ahogy az utóbbi, a Wayward Pines is folyamatosan emeli a tétet, minden epizód végén jön valami váratlan fordulat, és közben állandó a borzongás, mert sosem lehet tudni, mikor szólalnak meg a telefonok – ezek jelzik, hogy kivégzés lesz a városban. Az első epizódok egyszerre viselik magukon a krimi, a thriller és a dráma stílusjegyeit – és bár nem igazán eredeti az alapfelállás, a koncepció, a néző így is alig győzi kivárni a következő epizódot.

Az ötödik résszel (nem véletlenül lett Az igazság a címe) mintha egy teljes műfajváltáson esne át a sorozat: eddig misztikus thrillert néztünk, most meg egy akciósorozatba kevert antiutópiát. Nincs ezzel nagy gond, továbbra is vannak fordulatok, lehet izgulni a szereplőkért – a Wayward Pines egyébként egyike a kevés olyan sorozatnak, ahol az ember nem tudja előre kitalálni a befejezést. De valami akkor is elveszett, fény derült a nagy rejtélyre, ismerjük a város titkát, és egyre inkább az tart csak a képernyő előtt, hogy megtudjuk, hogyan ér véget ez a „(rém)álom”.

És ha már álom: a misztikum ugyan távozik az ötödik résszel, de érkeznek igazán fontos ideológiai kérdések. Ám ekkor látszik igazán, mennyire kevés ezek kibontására a maradék öt epizód, mennyire felületesen beszélnek csak róluk a készítők. Ott a kerítés, ami elválasztja az embereket a külvilágtól, éppen azért, hogy megóvja őket. De lehet-e kerítések mögé zárni embereket? És el lehet-e hallgatni az igazságot csak azért, mert azt úgysem értenék? Jelen vannak ezek a kérdések, azonban soha nem elég hangsúlyosan, nem is zajlik érdemi vita, leginkább csak a nagy ellenfél, az ideológiai alapokat lefektető David Pilcher monologizál. Persze, abban sem lehetünk biztosak, hogy Pilcher tényleg ellenfél-e, vagy ő a nagy megmentő, ahogy a város lakói nevezik. Az mindenesetre biztos, hogy a Toby Jones alakította Pilcher a sorozat legérdekesebb karaktere: az emberiséget akarja megmenteni, de nem válogat az eszközökben, ezek közé az állandó megfigyelés és a kivégzés is simán belefér. Nem őrlődik, mert biztos benne, a maga nemes céljáért feláldozható a szabadság. És amikor azt mondja, az ideológiája örökké élni fog, nem hisszük el. Aztán látjuk az igen gyenge utolsó epizódot lezáró jelenetet, és rájövünk, hogy talán mégis hinni kellett volna neki.

De így is van minek örülni; hiába esett a színvonal az ötödik rész után – amely egyébként a sorozat legerősebb epizódja; van minden, mint a búcsúban: párhuzamos cselekményszálak, üldözéses jelenet, menekülés egy helikopterrel, és persze a nagy leleplezés – a sorozat ekkorra már végleg levetette a ráaggatott Twin Peaks-parafrázis jelzőt. Mert a Wayward Pines-nak nagyjából semmi köze nincs a kilencvenes évek kultikus sorozatához, legfeljebb csak az alaphelyzet és a titokzatos város motívuma egyezik.

Ami a színészeket illeti, azt hiszem, ezen a téren a legerősebb a Wayward Pines. Még a tíz rész alatt is kibontakoznak egyéni sorsok, megismerjük egyesek korábbi életét, és látjuk például az ideológiai maszlagtól elvakult Megan tanárnő (Hope Davis), vagy a városért mindent feláldozó Pam útját. És ügyes alakítás Matt Dilloné, Ethan Burke szerepében az örök lázadó ügynököt hozza, aki nem parancsokat teljesít, ahogy ő maga fogalmaz.

Szóval tényleg furcsa a helyzet: itt vagyunk a kerítéssel, az elkerített várossal, a kezdeti feszültséggel, meg néhány kihagyott lehetőséggel. Mégis, izgat a kérdés: lesz-e második évad?